Téli álmunkból az idén éppen a már nem is várt februári tél ébresztett fel bennünket. Hála a sok mesefilmnek és mesekönyvnek, amiket Bálint a sötét hónapok folyamán elfogyasztott, totál képben volt, hogy mi az a hó és mire jó, így amikor az időjárás-jelentés elkezdte emlegetni a nagy havazást, anyával együtt ő is teljesen lázba jött. A végén már az ablakra tapadva vártuk, hogy mikor kezd havazni, és a legelső, mikroszkopikus méretű pihék láttán elhatalmasodott rajtunk az eufória. Arra sem kellett sokat várnunk, hogy elővehessük a szánkót, és onnantól végleg kirobbantottak bennünket a barlangunkból. Menni kellett, szánkóval vagy gyalog, de a lényeg, hogy ki, a szabadba, a jó levegőre, a hóesésbe vagy a napsütésbe. Megint lehetett menni szánkóval a nagyihoz, a patakparton még csúszkálópályát is találtunk, a tornaórákra jövet-menet igazi hókotrókban gyönyörködhettünk, az autós kalandjainkról pedig ne is beszéljünk.
A hó azóta elolvadt, nem csitul viszont Bálint mehetnékje. Új hullámban támad nála a séta-bugi, ami nagyon jó, de néha nagyon nehéz is. Van, hogy rohannánk valahova, de csak rettenetes hisztik árán tudom betuszkolni az autóba, mert ő még inkább nézelődne, ha pedig babakocsival indulunk útnak, akkor az ülés helyett többnyire a tolókar mögött köt ki, nem hajlandó beülni. A séta most már leginkább azt jelenti számára, hogy a babakocsit vagy a kezemet fogva bóklászik. Oda citál, ahova ő akar menni, és élve ezzel a szabadsággal, mindent alaposan megvizsgál. Ez persze teljesen természetes igény egy majd’ három éves gyerektől, számomra viszont állandó dilemma, hogy mennyit hagyjam kézen fogva sétálni, mennyire tesz ez jót a mozgásfejlődésének.
Már ki is próbáltunk egy járókeretet, ügyes volt vele Bálint. Azt pedig, hogy valójában hogyan közlekedne vele önállóan, csak akkor fogjuk megtudni, ha beszerzünk neki egyet, és kipróbáljuk. Ha rászánjuk magunkat, és félretesszük az ellenérveket (mert persze akad az is), valószínűleg ez lesz a következő lépés. Piroska szerint egy megfelelő járókeret nem hátráltatja abban, hogy a mozgása az önálló járás irányába fejlődjön, tudja vele gyakorolni, amire már képes, és igen jót tenne a lelki világának az önállóság ilyen formában történő megtapasztalása.
De más téren is vannak jó fejlemények! Szemész doktornénink nem várt hirtelenséggel felmentette Bálintot a szemtapasz viselése alól, mivel az eddig hanyagolt bal szeme is szépen elkezdett újra fókuszálni a 9 hónapnyi takarás hatására. Egy negyed dioptriát javult is a szeme, és most egy olyan új szemüveget kap, ami már önmagában elég lesz a kancsalság korrigálására, takarás nélkül. Hurrá, visszakapjuk Bálint szép kis pofiját!
A „tücsök és bogár” kategóriában pedig a következő örömteli hírmorzsákat tudom prezentálni! Bálint szókincse az elmúlt hónapban megduplázódott: most már nem csak azt tudja mondani, hogy apa, hanem azt is, hogy anya! Nagyon is rákapott az ízére, például behív a fürdőszobába, mert apa már nem elég játszótársnak, vagy rám szól, ha nem veszem észre idejében, hogy üres a pohara, ilyesmik. Láthatóan nagyon élvezi, hogy erre a vezényszóra anya azonnal és szívrepesve ugrik. Más szavakat elfogulatlan megfigyelő még nem nagyon hallhat tőle, de például megtanítottuk neki, hogy legalább az első betűjét mondja annak a mesének, amelyiket szeretné megnézni. Mivel Sam, a tűzoltó az aktuális kedvenc, a SZ betű már nagyon jól megy, és a Kockásfülű nyúl K-ja is elég jól összejön. Sokat halljuk még a Bogyó és Babóca BABÁ-ját is. A legjobb az egészben, hogy látjuk rajta a törekvést, ha kérjük, nagyon is szívesen gyakorolja velünk a hangképzést. Biztosan alakul valami a szájmozgásokkal, mert egy másik, régóta reménytelenül próbálgatott dolog is beérett: Bálint megtanult fújni! A második szülinapja előtt kezdtük el gyakorolni, akkor nem jött össze, de a harmadikon már biztosan egyedül is boldogul majd a gyertyákkal! Emellett szívesen szórakoztatja majd a vendégeket szappanbuborék-fújással is! Ezek tényleg nagy dolgok, eddig ha ilyesmire próbáltuk rávenni, csak élvezte, hogy szórakoztatjuk, de egyáltalán nem tudott bekapcsolódni, és a logopédus is hiába írta fel ezeket a beszédalapozó gyakorlatokat. Aminek még nagyon örülök, hogy végre elkezdett ragaszkodni ahhoz, hogy az evések alkalmával az ő kezében is legyen kanál, és ahogy esik, úgy puffan, de próbálkozik nagy eltökéltséggel. És hát ragyog, ha a kis életének bármely mozzanatában lép egyet előre az önállóság felé, az arcára van írva a „majd én, anya”-büszkesége, ezt a legjobb látni rajta. Mindeme sikermorzsák birtokában nagyon-nagyon kíváncsi vagyok, mit hoz majd a tavasz, a napsütés, a szabadság, az új energiák
Piroska, a gyógytornászunk az utóbbi 1-2 hónapban egyre határozottabban a mellett foglal állást, hogy a legjobb lenne, ha Bálint kapna egy gurulós járókeretet. Azt mondja, a lábai már teljesen készen állnak a járásra, nagyon szépen használja őket. Ami még hiányzik az önálló járáshoz, az a megfelelő törzskontroll: az idegrendszernek még mindig sokat kell tanulnia ahhoz, hogy tudja, mikor melyik izomcsoportot kell aktivizálnia a törzsben annak érdekében, hogy meg tudja tartani az egyensúlyát. A másik kulcsmozzanat pedig a kezek mozgásának függetlenedése a törzstől (azaz: ha mozdul valamerre a keze, mondjuk nyúl valamiért, a kéz ne vigye el a törzset, attól függetlenül mozogjon.) A tornafeladataink most főleg ezeknek a dolgoknak a kigyakorlását célozzák. Nem tudhatjuk azonban, hogy mennyi időre van még szükség, hogy beérjenek a dolgok. Piroska szerint lehet, hogy évek, Judit optimistább, de biztosat egyikük sem tud mondani. Az viszont egyértelmű, hogy Bálint már nagyon menne, az akarata folyamatosan ezt diktálja. Sokszor van, hogy amikor elfáradok vagy dolgom van, egyszerűen nem tudom letenni négykézlábra a földre, mert azon nyomban nyomja föl magát a talpára, hogy márpedig ő föláll. Ennek nagyon örülök, mert szerintem jó jel, de az életünket nem könnyíti meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése