Majdnem ovis - B33

Az idei évünk igencsak mozgalmasan indult. Rögtön az első héten bevonultunk ugye a Pető Intézet bentlakásos táborába. Így utólag nyugodtan írhatom azt is, hogy kiképzőtáborba, mert nagyjából úgy éltük meg ezt a nagyon intenzív három hetet.

 

Visszagondolva, nem is tudom, milyen várakozásokkal futottunk neki az egésznek. Azt hiszem, az egyszerű de erős kíváncsiságon túl nem nagyon volt bennem semmiféle elvárás. Szerettem volna bepillantást nyerni abba, mi is az a Pető-módszer, miben áll a konduktív nevelés lényege, és nem utolsó sorban, mit szól mindehhez Bálint, aki ugye nem is olyan sokára nap mint nap e pedagógiai intézményt fogja látogatni. Talán az utóbbi kérdésben voltak inkább elvárásaim: szinte biztos voltam benne, hogy nagyon be fog jönni neki az egész napos foglalkoztatás – ilyen torna, olyan torna, satöbbi –, mivel itthon nagyon szereti a tornatermi foglalkozásokat, mindig örömmel megyünk, és sok dicsérettel a tarsolyunkban jövünk a gyógytornáról. Ehhez képest sokkoló volt, amit átéltünk: két és fél héten át tömény tiltakozás, sírás, soha nem látott mértékű hisztik (rúgással-harapással-karmolással...), szóval – néhány elvarázsolt, nyugodt pillanaton túl – teljes elutasítás volt, amit részéről a tornaórákon tapasztaltunk. Az én energiáim leginkább arra mentek, hogy megnyugtassam, és a hisztifelhőből visszahozzam a földre, a figyelmét pedig az egyébként jobbnál jobb, ötletesebbnél ötletesebben kitalált játékos feladatokra irányítsam.

A napunkat a teljes csődtől az mentette meg, hogy a két délelőtti tornaóra és az alvás után délután az úgynevezett „ovisfoglalkozás” egy órája következett, amikor is a gyerekek körben ültek az asztaloknál (priccseknél), és az egyik konduktor, mint egy műsorvezető, beült középre, és kis sztorikba ágyazva mindenféle figyelem-, értelem- és kézügyesség-fejlesztő játékokkal szórakoztatta őket. Könyvet lapoztunk, golyókat gurigattunk, kendőt és sípot fújtunk, a tükör előtt vizsgálgattuk magunkat, só-liszt gyurmáztunk, festettünk-mázoltunk, pecsételtünk, vattából gyapjat ragasztottunk a báránykára – egyszóval ezerféle módon ügyeskedtünk, ügyesedtünk. Itt általában Bálint teljesen elvarázsolódott, élvezettel csinálta, amit csak tudott, és fegyelmezni leginkább csak azért kellett, mert néha örömében felugrált a székről, ahova aztán szépen, szabályosan vissza kellett nyomkodni (=talpak a földre, hát egyenes, kezek az asztalon, támaszkodunk, kapaszkodunk!).

 

 

Azt hiszem, jobb lesz, ha először leírom, hogyan épült fel a programunk, és azután próbáljuk megfejteni, miken ment keresztül Bálint, ami ezt a heves tiltakozást kiváltotta belőle. A konduktív nevelés alapja a szigorú napirend. Mindennek megvan a maga helye és ideje, ez biztosítja, hogy mindenféle hasznos dologra, mozgásformára garantáltan sor kerüljön minden áldott nap. Az órarendben nem csak a négy nagy foglalkozási blokk és az étkezések, pihenők ideje van szépen kijelölve, de meg van határozva például az is, hogy ezek között (mondjuk a reggelizőasztaltól a bemelegítő masszázs helyére, vagy onnan a fekvőfeladatok színteréül szolgáló priccsig) hogyan kell közlekedni. Így a gyerekek garantáltan minden reggel kúsznak, másznak, guggolnak a reggeli után, és fokosszéket tolva sétálgatnak a többi foglalkozás között. És van még néhány hasonló „mini napirendi pont”. Ez nekem nagyon tetszett, mert én is megértettem, hogy csak így juthat idő minden fontos dologra nap mint nap. Az egy órás tornaórán nem lehetne fél órát sétálgatni a gyerekekkel, de így ezekből a napi néhány öt-tíz percekből biztosan összejön nekik ebből a mozgásformából is egy kiadósabb adag. És persze mindez szépen, szabályosan, odafigyelve, korrigálva, nemcsak bele a vakvilágba.

A mamás csoportos napirendünk nagyon hasonlított az ovisok mindennapjaihoz, pici különbséggel (nagyjából egy plusz foglalkozással) ugyanez vár majd Bálintra szeptembertől:

8.00-8.8.25  reggeli
8.25-8.30  kúszó-mászó-húzódzkodó átközlekedés a masszírozólepedőhöz
8.30-8.50  zsályakrémes izomlazító masszírozás, átmozgató torna
8.50-9.00  kúszó-mászó-húzódzkodó átközlekedés a priccsekhez, kis guggolás, leülés
9.00-9.50  fekvő feladatok a priccsen
9.50-10.00  priccsről lemászás, állás, leülés, bilizés, kézmosás
10.00-10.20  tízórai
10.20-11.00  „kávészünet” (anyuknak), szabad játék
11.00-11.30  ülő-álló feladatok csoportos foglalkozásban
11.30-11.50  állás-járás feladatok személyre szabott feladatokkal
11.50-12.00  járva közlekedés (fokos széket tolva), bilizés, kézmosás
12.00-12.30  ebéd
12.30-14.30  csendes pihenő az oviszobában
14.30-15.00  ébredezés, bilizés, járva közlekedés az ovis foglalkozás helyszínére
15.00-15.50  „ovis foglalkozás” – finommanipuláció, szem-kéz koordináció, értelmi fejlesztés, festés-mázolás
16.00-20.00 szabad foglalkozás

A nap folyamán tehát a fő napirendi pontokat a reggeli masszázs-átmozgatás, a délelőtti két tornaóra és a délutáni ovis foglakozás alkotta.

 

A masszázsig minden rendben volt, ezt nagyon szerették a gyerekek. Nekem meg nagyon tetszett, hogy erre a bemelegítésre külön figyelmet fordítanak. A feszes kis kezeket, lábakat, csípőket izomlazító hatású zsályakrémmel átmasszíroztuk, aztán mindenféle nyújtó-lazító gyakorlatokat végeztünk: nyújtottuk a lábakat, lábfejeket, kezeket, lazítottuk a bokát, csípőt, vállat, megmasszíroztuk a hátukat. Közben énekelgettünk, Bálint meg úgy viselkedett, mint egy igazi kis kényúr, általában vigyorogva tűrte a kényeztetés.

Aztán következett a fekvő feladatok egy órája. A priccsig mindig valami furmányos módon kellett eljutnunk a masszírozóhelyről. Még ezt is szerették a gyerekek: csőalagúton, lépcsőn, lejtőn át, kifeszített kötélbe kapaszkodva és háton fekve húzódzkodva vagy padon kúszva esetleg talicskában kellett közlekedniük. De ezután következett a feketeleves: egy óra hason és háton fekve. Mondanom sem kell, végigküzdöttük ezt az egy órát. De nemcsak mi, az első két héten felváltva (vagy egyszerre) ordított az öt gyerek, a harmadikra voltak, akik némileg megszelídültek, de Bálint végig kitartott. Pedig konduktoraink szerint ez a testhelyzet azért nagyon jó a gyerekeknek, mert sokkal könnyebb korrigálni a kezek, lábak mozgásait. Ennek érdekében azonban nem egyszerűen feküdni kellett, általában a négy végtagból három helyzetét így-úgy rögzítettük (lábakat kinyújtani vagy talpra tenni, kezekkel karikákban kapaszkodni), és általában egy kéz vagy láb mozgására koncentráltunk. Fő célkitűzéseink a kóros együttmozgások, reflexek leépítése, mozgáskoordináció, mozgások tudatosságának javítása voltak. De tanultunk szépen fel-le mászni, felülni, hasra-hátra fordulni a priccsen – végül is csupa olyan dolgot, amit a gyerekek már így-úgy tudtak, mindenki a maga módján, a saját nehézségeit leküzdve, kompenzálva, de ezúttal a cél a szép, pontos mozgáskivitelezés lett volna. Nemes célkitűzések, de mi sajnos a három hét alatt annak örültünk, ha voltak olyan percek, amikor Bálint legalább körülbelül azt csinálta, amit kellett, és nem a tiltakozásra fordította minden energiáját. Tiltakozott, persze: hisz először is egy órán keresztül fekve kellett maradnia, mikor ő már leginkább csak kézen fogva rohangálna. Aztán: még a végtagjait sem mozgathatta úgy, ahogy akarta volna (és ahogy adott esetben a kóros maradványreflexei diktálták  – pl. ha az egyik lábamat emelem, jön vele a másik is, vagy a kezeim nem akarnak lent maradni és kapaszkodni a karikákba, amíg a lábaim dolgoznak stb.). Aztán mindig jött valaki, hogy megigazítson rajta valamit, ami nem jó helyen volt, vagy azt kérje, hogy még azt csinálja, amit ő már rég megunt. És mindezt egy teljes órán át, pergő ritmusban, szünetek és elkalandozások nélkül. Azt hiszem, nincs is min csodálkozni.

Igazság szerint a három hét alatt nem is abban mértük igazán a fejlődést, hogy mennyivel ügyesebb egy-egy mozgásban, hanem abban, hogy milyen arányban „adja meg magát” az irányításnak. Bizonyosan van remény, mert egyszer ellátogattunk egy ovis csoportba, ahol hasonló foglalkozás zajlott éppen, és a rutinos ovisok már nagyon szépen csinálták, amit kellett, mindannyian. El-el kalandozó gyerekek voltak, de tiltakozásnak nyomát sem láttuk, kifejezetten élvezték is a játékokat. Talán az életkor is számít, de még inkább, hogy már szépen beletanultak a dolgokba. Gondolom ebben bízhatunk Bálint esetében is. (Aki egyébként, amikor csak látogatóként ültünk be a csoportba, időnként önként jelentkezett, hogy csatlakozzon egy-egy játékhoz...)

Amin nagyon csodálkoztam, hogy a második tornaórán is rengeteg volt a tiltakozás, pedig ott nagyon hasonló feladatokat csináltunk, mint Piroskával a gyógytornákon. Itt mindig zsámolyon ülve indult a foglalkozás, először a lábakat ügyesítettük, és persze ülő helyzetben a törzskontrollt is szükségszerűen javítottuk azzal, hogy a végtagokat dolgoztattuk. Például csörgő hengert gurigattunk a lábunkkal, magokat csipegettünk fel a lábujjakkal, vagy jéghideg és forró köveket tapogattunk a talpunkkal. Aztán lehetett felállni a fokos székbe kapaszkodva, és álló helyzetben jöttek hasonlóképpen a feladatok. Amikor a csoport végigcsinálta a közös feladatokat, mindenki kapott személyre szólóan gyakorlatokat, a saját aktuális mozgásállapotára szabva. Ilyenkor a nagy terem egy komplett akadálypályának volt berendezve, és mindenkit oda irányítottak, ahol éppen a neki leghasznosabb dolgot gyakorolhatta. Itt is volt még minden más is (törzserősítés stb.), de már megjelentek a járásfeladatok is. Ha valaminél, a korlátos járásfeladatoknál azt gondoltam volna, hogy Bálint hazai pályán érzi majd magát, de úgy tűnik, nem ezen múlott a dolog, a tiltakozásaival itt is ugyanúgy meg kellett küzdenünk.

 

A konduktorokat egyébként nagy-nagy dicséret illeti, amiért a gyakorlatokat mindig nagy fantáziával, és valamilyen kis keretbe ágyazva állították össze. Minden napnak megvolt a maga témája, az első héten a színekkel játszottunk, később jöttek az állatok, közlekedési eszközök, a fogalmak közül mindenféle ellentétpárok (hideg-meleg, kicsi-nagy, szögletes-gömbölyű stb.) Az adott téma végigvonult az egész napon. Ha mondjuk éppen egy színpárra koncentráltunk, akkor biztosan olyan színű kendőkkel integettünk reggel a priccsen, olyan színű labdákat válogattunk szét a járásfeladatok közben leguggolva, és olyan színekkel festettünk az ovisfoglalkozáson. Amikor a hajó volt a téma, a hajót kerestük meg a könyvben reggel, az ülőfoglalkozáson a gyerekek kis papírhajót terelgettek a lábukkal egy lavórban a zsámolyon ülve, sőt, később előkerült egy hatalmas pukkanóbuborékos műanyagfólia, az lett a tenger, kiskádak, ezek lettek a hajók, a gyerekek lettek a hajósok, kis sipkában, és evezőket is kaptak a kezükbe, amivel aztán biztosan volt valami feladat. Fantasztikus volt, hogyan variálódik egy-egy téma egész napon át, rengeteg ötlettel, és semmilyen fáradságot vagy praktikus akadályt nem ismerve a konduktorok részéről. (Senkit nem érdekelt, hogy egy két perces feladatért meg kell tölteni öt lavórt, utána lábakat kell törölgetni, meg a kiloccsant vizet a padlón, satöbbi, és még ezer ilyen példát tudnék mondani.)

 

Éppen ezért is volt nagyon rossz érzés, amikor láttam,milyen jó dolgokat csinálhatna, gyakorolhatna, tanulhatna Bálint, ha abbahagyná az ellenállást. Erre azonban két és fél hetet kellett várni. A mosolygós képet a hajóban az utolsó napon csináltam róla, addig szinte elő sem vettem a fényképezőgépet. (Nem is nagyon lett volna alkalmam fotózni, általában kellett a két kezem, hogy kordában tartsam, mondjuk megakadályozzam, hogy megharapjon valakit…) Mentségére szolgáljon, hogy ez alatt a három hét alatt kinövesztette két hátsó őrlőfogát és megküzdött egy tisztes légcsőhuruttal, szóval nem volt igazán szerencsés a csillagok állása sem.

Aztán az utolsó három napban mégiscsak történt valami. Talán kicsit mégis beleszokott a dolgokba, talán átverekedték magukat a fogai, talán Marika néni (egy addig betegszabadságát töltő konduktor) bűvölte el, de Bálint úgy döntött, hogy mégsem fogunk úgy hazamenni, hogy nem tudunk felmutatni valami kis reménysugarat, és megadta magát. Ha Marika néni kérte, megcsinálta a feladatokat, olyannyira, hogy az utolsó napon, amíg apával az elbocsájtó beszélgetésre voltunk hivatalosak a konduktorunkkal, Bálint szülői felügyelet nélkül vett részt az egyik tornaórán. Nagyon izgultunk, hogy mi lesz, és el se akartuk hinni, hogy az óra végén azzal fogadtak a nevelők, hogy gyermekünk megérett az ovira: szépen dolgozott, és csak a legvégén, az elfáradással jött egy kis sírás.

 

Meglátjuk. A februári ovis helyek időközben beteltek, így lekerült a vállunkról a nehéz döntés nagy súlya, és belenyugodhatunk, hogy Bálint szeptembertől lesz ovis. Addig pedig visszazökkenünk a szépen kiszerkesztett kis hetirendünkbe, és annyit ügyesedünk-okosodunk együtt, amennyi a csövön kifér!