Nemrégiben arra lettünk figyelmesek, hogy Bálint belefeledkezve valamely álló helyzetben végzett szöszmötölésébe, észre sem veszi, de időnként anélkül áll meg a lábán, hogy kapaszkodna. Egy-egy másodpercekről volt szó csupán, így sosem tudtuk biztosan, hogy hihetünk-e a szemünknek. Mindig vártuk, hogy újabb ilyen másodpercek szemtanúi lehessünk, és megbizonyosodhassunk a tény-állásról.
Az egyik ilyen, bizonyosság után sóvárgó napon nagyon filozofikus hangulatba kerültem, és azon elmélkedtem, hogy basszus, hogy van ez: ami egyébként a világ legtermészetesebb dolga kéne hogy legyen, arra mi úgy tekintünk, mintha valami paranormális jelenség szemtanúi lennénk. És aztán az ufómegfigyelők klasszikus problémájával is szembesülnünk kell: mindenkinek meséljük, hogy mintha láttunk volna valamit, bizonyítani persze nem tudjuk, sőt, magunk sem vagyunk már egészen biztosak benne, hogy mi is volt az.
Filozofikus eszmefuttatások terén Juditra bizton számíthatok, így neki is meséltem ezekről az érzésekről. Ő, mint legoptimistább segítőnk rögtön azt kérdezte: és mi lesz majd akkor, amikor azt látjuk, hogy Bálint elindul? Akkor? Ufóriadót rendelünk el, az tuti – hangzott a válasz.
Pár napra rá, egészen pontosan március 12-én aztán a következő közleményt kellett kiadnom szűkebb családom körében: „bréko.bréko. Ma délelőtt 10.00 és 10.30 között többrendbeli ufóriadót rendeltek el a szentendrei Vizes Nyolcas uszodában. Sz. Bálint 3 éves helyi lakos földi megfigyelő által még soha nem regisztrált jelenséget produkált: többször is elengedte a medence peremét, és így tett meg két lépésnyi távolságot a vízben édesanyja ölelő karjai közé. A kisfiút azóta is megfigyelés alatt tartják, az eset kivizsgálásához további szakértőket vonnak be (apa). bréko.bréko.”
Mondanom sem kell, nagy izgalom lett úrrá rajtunk, de felkészültünk rá, hogy – ahogy az a gyerekek fejlődési ugrásainál sokszor lenni szokott – az első, mutatóba szánt ügyeskedések után hetekig, hónapokig nem láthatunk majd semmi hasonlót. Bálint viszont azóta is nem várt módon kényeztet bennünket. Minden napra jut néhány izgalmas másodperc, amikor – semmi kétség – áll a lábán: hol belefeledkezve valamibe (mondjuk a vízimalom pörgetésébe az uszodában), hol egész egyszerűen az ácsorgás öröméért, mert anya kéri. A rekordunk nyolc másodperc, amelynek külön érdekessége, hogy (az egyelőre általános) kidőlés helyett egy tökéletes leguggolásban végződött, ami azért már elég komoly törzskontrollt feltételez. De ilyet még tényleg csak egyszer láttunk.
Ma este viszont az alábbi felvételt rögzítettük, miután a nappalinkban is másodfokú ufóriadót hirdettünk (=a kamera elővétele előtt Bálint már kétszer bemutatta a tökéletes, kidőlésmentes háromlépést). Tessék gyönyörködni!
Persze nem lehet tudni, mit jelent mindez a közeljövőre nézve, de én a magam részéről már nagyon jól megtanultam nem is gondolkozni ilyesmiken. Örülünk annak, amink van, és szépen lejegeljük a nagy izgalmat, mert ennyi év izgulást már nem is lehetne máshogy kibírni, hogy mi lesz, hogy lesz… Bálint viszont nem ilyen hidegvérű, ő a maga részéről totál be van zsongva, meggyőződésem, hogy tulajdonképpen e miatt is kell magunkat türelemre inteni: bár meg tudna állni a lábán, de amikor feláll, mondjuk guggolásból, hogy csak a bokáját fogom, annyira izgága lesz, elkezd pörögni, forogni, dobálja magát, ami mellett persze már esélye sincs megtartani az egyensúlyt.
Szóval szerintem még egy darabig őrület lesz, és zéró türelem a higgadt gyakorláshoz, de sebaj, örülünk az ő örömének. Még két hete készítettük ezt a felvételt, mert azt is szerettem volna megmutatni, hogy fél kézen fogva milyen klasszul el tudunk már sétálgatni. (A bukósisak nem a művelet veszélyessége miatt van a fején, hanem mert eredetileg kismotorozni indultunk volna.) Szóval: így vagy úgy, itt vagy ott, szárazföldön vagy vízben, de szinte megállás nélkül sétálunk, sétálunk… Hurrá!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése