A Kisvakond és a Bálint - B két és fél éves

Fantasztikus, milyen hamar eljön az az idő, amikor a babucit babusgató anyucikból, apucikból, ha akarjuk, ha nem, szigorú és következetes szülőkké kell előlépnünk, különben – azon túl, hogy nem feltétlenül az épülését szolgáló, jó útra lép – egyszerűen a fejünkre nő a gyerek. Nálunk ugye mindennek kicsit később jön el az ideje, de én még így is nagyon korainak érzem, hogy egyre többet kell nemet mondanom Bálintnak, és egyre több találékonyság kell hozzá, hogy viszonylag alacsony hangerőn tudjam tartani ilyenkor a válaszreakcióit.

Az abszolút apropója annak, hogy ez az észrevétel idekívánkozott rögtön a bejegyzés elejére, nem más, mint e havi címszereplőnk, a Kisvakond. Sosem voltam igazi vérmes ellenzője annak, hogy a gyerek tévét nézhessen, bár az igaz, hogy tévénézés alatt mindig valami nagyon célirányos dolgot értettem. Mondjuk volt, hogy megpróbálkoztam a Sivatagi Show-val, és akkor úgy éreztem, ez valami nagyon jó dolog. De Bálint érdeklődése mindeddig nagyjából ki is merült Thomasszal. Napközben nem kérte, hogy bekapcsoljuk a tévét, bár egy ideje a dévényes masszázsok elmaradhatatlan háttérzenéje lett a nevezett gőzmozdony. Történt azonban, hogy műszaki érdeklődésétől vezéreltetve addig-meddig pakolta ki-be a DVD-lejátszóba a „Kisvakond és az autó”-t, hogy végül csak bele is akart nézni a filmbe. Szerelem volt az első látásra – utána két hétig semmi mást nem lehetett nézni, csak ezt. Thomast kiseperte a kezemből, ha megpróbálkoztam vele, és váltig hajtogatta (=mutogatta), hogy neki csak a Kisvakond kell.

Azóta, hét éves Zsófi húgom iránymutatásai alapján, már bővült a kedvencek köre, a Kockásfülű nyúl után most Bob mester az egyes számú választás. Zsófitól meg is kaptuk az egész sorozatot, mert ő most már iskolás nagylány, és azt csak a kicsik nézik.

 

Szóval, reggel felkelünk, és amint leülünk az asztalhoz, Bálint azonnal mutogatni kezd, hogy kéri a mesefilmet, hozzuk a dobozokat, hogy választhasson közülük. És aztán ez így folytatódik a napnak minden olyan szakában, amit itthon töltünk. Eleinte annyira elvarázsolt a lelkesedése, hogy készséggel hagytam, hadd szippantsa be a mesevilág – olyan jó érzés volt látni, mennyire boldog tőle, meg azt, hogy milyen kitartó figyelemmel tapad a történetekre. De aztán jött, hogy egyrészt az én fejem már zsongott a sok „trallallá-lalallalallalallalá”-tól, másrészt szerettem volna mást is csinálni vele, mondjuk tornázni vagy egyszerűen csak játszani, és akkor kezdődtek a harcok, hisztik. Mi ugye Gergővel most ismerkedünk ezzel a műfajjal, meg a kezelésével, így az elmúlt hetekben lett egy kedvenc új szlogenünk: a „Kínáljunk vonzó alternatívát a gyereknek!” felkiáltással biztatjuk magunkat, hogy van remény. Ennek jegyében elég sokat fejlődött is egyébként a kreativitásunk, és határtalanul boldogok vagyunk, ha sikerül győzelmet aratnunk a vakond vagy a nyúl felett. Mondjuk, ha körbeüljük hármasban az asztalt, hátat fordítunk a tévének, és elkezdjük az „aki kidugja a nyelvét, az kap rá egy zizit” játékot, és hamarosan Bálint – amint éppen minket töm zizivel –, úgy nevet, mint a Kisvakondon soha, diadalittasan nézünk össze: győztünk!

 

Bálint nagy szerencséje (meg a miénk), hogy az akaratoskodós korszak beindulása egybeesik nála egy teljesen másik irányú változással is. Nem is tudom pontosan megfogalmazni, de olyan aranyos kezd lenni, hogy rendre visszabillenti a mérlegünket, miután kikészített valamely eltökéltségével. Nagyon akar dolgokat, de amint meg megvalósíthatja őket, annak olyan nagyon örül, hogy minket is teljesen felvillanyoz. A legegyszerűbb dolgokról van szó: mondjuk, ha letörlöm az asztalt, megsózom a levest vagy vajat kenek a kiflire, azt ő is akarja utánam csinálni, ha pedig felmosom a konyhát, akkor egyértelmű, hogy kéri a felmosófát, de mindent kell vele csinálni: mártani, csavarni, törölni. Nagyi kertjében a viráglocsolás az egyik fő reszortja. Szóval, olyan igazi gyerek kezd lenni, és ez nagyon jó!

De térjünk rá a hírekre.Először is, megérkezett a várva várt járókorlát, amit Bálint mind rendeltetésszerűen, mind azon túl lelkesen birtokba vett. Mivel tornatermünk azóta sincs (és ha így haladunk, nem is tudom, lesz-e valaha), a korlát a nappalinkban állomásozik. Már lassan észre sem vesszük, hogy kerülgetni kell, gyermekünk pedig gyakorlatilag nem is mint tornaeszközt használja, hanem mint egy helyet a szobában, ahol állva tevékenykedhet (például tévét nézhet…) Nagyon ügyesen használja, bemászik, sétálgat, kibújik, bebújik, és pokróccal leterítve alagútként is kiválóan funkcionál.

Ami a járást illeti: látszólag nincs nagy fejlemény, sétálgatunk, kézen fogva – Bálint már nem nagyon tolerálja, ha négykézláb kell közlekednie –, de mindennemű gyógytornászaink hétről hétre apró fejleményekre hívják fel a figyelmemet: stabilabb csípő, minimálisra csökkent keresztbelépések, szebben álló lábfejek, és ehhez hasonló dolgokat emlegetve bizonygatják, hogy látványos fellendülés szemtanúi lehetünk.

Valami árnyalatnyi fejlemény talán alakul a beszéddel is. Néha a kérek kakaót az „kaka”, a hogy hívnak, az „bá”, és apa időnként már egész szépen megkapja a neki járó megszólítást. Emellett mintha próbálná a tőle telhető módon visszaadni a szavak első hangját – egyre többször hallunk ki ilyesmit a gagyeválásából. Kortársai persze gyakorlatilag folyékonyan beszélnek, szóval nagy a lemaradás, de mi mindig azt érzékeljük, ami új, megjelenőben van, és ennek is nagyon örülünk. Állandóan maceráljuk, hogy még-még-még, ha bármi kivehetőt hallunk a hablatyolásában.

Voltunk egy pszichológiai vizsgálaton is, ahol mindenféle tesztfeladatokat kellett megoldania – mutasd meg ezt meg azt a képen, dugd be a pálcikákat a lukakba, keresd meg a pohár alatt a golyót, illeszd a helyére a formákat – stb. Az eredmény nem hozott nagy meglepetést: Bálint teljesítménye nagyon szórt. Vannak részképességei (pl. verbális értés), ami megfelel a kétéves kornak, de a finommanipuláció (kézügyesség, finom mozgáskoordinációt igénylő feladatok végrehajtása) nagyon le van maradva, nagyjából az egyéves gyerekek szintjén van. Ezt is tudjuk régóta, hogy a feszes karok, kezek és a mozgás koordinálásának nehezítettsége akadályozza abban, hogy az ilyen típusú dolgok jól menjenek. Ugyanakkor azt is látom, hogy például az egész nyár arról szólt számára, hogy két lábra álljon, függőleges helyzetbe kerüljön végre, és ha kézen fogva is, de elkezdjen járni – nem nagyon érdekelte az egy helyben piszmogás. Az ősz megérkeztével reményeim szerint a benti molyolás időszaka köszönt ránk megint, és arra fogunk leginkább koncentrálni, hogy ügyesítsük a kezeit is. Szerintem, van remény, hogy ezen a téren is alakuljanak a dolgok, mert most egyre több ilyen jellegű kedvenc időtöltése is kezd lenni. Például: vegyük le, rakjuk rá a kupakot a filctollra; ha nincs kéznél semmi, játszunk összeérintősdit az ujjainkkal (szupersláger); játszunk árnyjátékot a falon; amit csak lehet, dugjunk be valamilyen lukba stb. Emellett megérkeztek háztartásunkba az első duplók, és Bálint lelkes kíváncsisággal turkálja a mindenféle építőkockákkal teli dobozát. Egyelőre leginkább minket utasítgat, hogy mit hova tegyünk, de nagyon jó látni, hogy mennyire leköti az építkezés, és nagyon is vágyik rá, hogy saját kezűleg is alkothasson. Mi pedig – ha nem feledkezünk épp bele a saját örömünkre történő építkezésbe, rakosgatásba – segítjük, tanítgatjuk, és örülünk mindennek, ami időről időre picit ügyesebben megy.

És talán a legfontosabb hír: szeptember elején a Pető Intézetben jártunk – leginkább ismerkedés céljából, és hosszabb távon egy óvodai hely reményében. Látogatásunk végén kisebb sokkot kaptam, amikor a konduktor hölgy leszögezte, hogy Bálint tüneményes, abszolút készen áll rá, hogy megkezdje a munkát náluk, és azonnal le is hívja az óvoda vezetőjét, hogy bemutassa neki. Kezdhetünk februárban, na jó, ha nagyon korainak tartjuk, jövő ősszel, de a februári kezdéshez hozzá tartozik, hogy most november végétől háromhetes intenzív óvoda-előkészítő kurzuson vennénk részt, és szerinte válasszuk nyugodtan ezt a lehetőséget. Hű. Úgy mentünk oda, hogy bemutatkozunk, esetleg ismerkedő jelleggel eljárogatunk majd valamilyen foglalkozásra, aztán kilincselünk, hogy hadd mehessünk oviba, és majd, valamikor egy, másfél éven belül ez talán össze is jön. Ehhez képest egy óra beszélgetés után ott tartottunk, hogy akkor novemberben előkészítő indul.

Egyrészről nagyon boldog voltam, hogy ilyen jól fogadták Bálintot – azért is, mert egy sokat látott konduktor optimista kijelentései sokat nyomnak a latban, de legfőképp azért, mert jövőképünk mindeddig abszolút homályba burkolózott. Fogalmam sem volt, mikor és hova, hogyan tud majd Bálint oviba menni, mikor alakul majd úgy az életünk, hogy egy kicsit más is beleférjen, mint a mindennapos közös munkánk ((mondjuk egy kistestvér)). És most egyszer csak azt mondják, hogy tessék adni anyuka nekünk a gyereket, izibe... Mikor magamhoz tértem az első, egyébként nagyrészt örömteli kábulatból, rögtön elkezdett zakatolni az agyam: nyolcra megy Bálint oviba, ott van ötig, aztán épp csak hazaér vacsorára – annyit fogom látni, mint most az apját??? Azóta sem tudok napirendre térni e kérdés felett. Mióta a világ a világa, az én kezemben van a fejlődésének egyengetése, nap mint nap, reggeltől estig, és egyik napról a másikra a mindenből a semmi marad nekem? Elképzelhetetlen, hogy csak ez a két véglet létezik. Még akkor is, ha tudom, hogy sehol jobb helyen nem lehetne, mint ott, fel sem tudom fogni, hogy nem hogy a feladatom nem lesz, de még lehetőségem se lesz rá, hogy én csináljam vele a kis „iskolás” dolgainkat.

 

Végül – sokakkal konzultálva – arra jutottunk, hogy ráér jövő őszig az ovi, de azért lehet, hogy benevezünk egy januári előkészítőbe, hogy megnézzük, pontosan mi vár Bálintra, és hogyan veszi az akadályokat. A ránk váró legnagyobb akadály, amit valahogy be kell vennünk: a közlekedés. A Kútvölgyi útra ugyan kerek egy óra alatt oda lehet érni tőlünk, ami nem kevés, de talán nem is elviselhetetlen, viszont Gergő becslése szerint a reggeli dugóban neki vissza az út a munkahelyére még egy óra. És akkor ne beszéljünk a délutáni hazautazásról… De gondolom, mint mindenre, erre is lehet valamilyen megoldást találni. Tudva, hogy mások külföldről jönnek ide azért, hogy e neves intézménybe járhassanak, meglehetősen kicsinyes dolognak tűnik emiatt aggodalmaskodni, de azért elég nyomasztó a kérdés, amíg nem találjuk meg a megoldást. (Az intézet busza reggel hatkor szedi fel az ovisokat a Flórián téren, úgyhogy ez az eshetőség kilőve…)

Nagyon érdekes egyébként, hogy amint csak beengedtem a fejembe azt a gondolatot, hogy lassan más is belefér majd az életembe, mint a korai fejlesztős dolgaink, csöngött a telefon, és szerkesztői munkát kaptam kedves kollégáimtól. Nagyon hálás vagyok nekik, hogy előbb szavaztak nekem bizalmat, mint én magamnak, mert valóban nagyon jól esik egy kicsit ily módon is dolgoztatni az agyamat (a pénzről nem is beszélve…). Egy természetfilm könyves változatáról van szó, így amikor Bálint a délutáni vagy az esti álmok birodalmában jár, én a Serengeti-síkságon barangolok a gnúcsordákkal, vagy Alaszkában az oroszlánfókákkal – vidám. Főleg, amikor a munka abból áll, hogy egy-egy fejezetre ráhangolódva megnézzük Bálinttal a könyv alapjául szolgáló filmet. A fókák egész jól felveszik a versenyt a Kisvakonddal. Szabadidőm viszont ezzel zéró körüli szintre csökkent, ennek is köszönhető, hogy egy teljes hónapot csúsztam a híradóval…

Hogy tudjak haladni a munkával, anyukám is sokat besegít, miután reggel végeztünk az isiben, sokszor viszi el csavarogni, ebédelni Bálintot, amit a delikvens nagyon bír. Mikor átadom a nagyinak, még azt se tudja kivárni, amíg beszélgetünk egy kicsit, integet nekem, hogy most már mehetek, vagy legalábbis ő megy, és büszkén-boldogan feszít a babakocsijában, hogy ő már kimenős nagyfiú. És mit ne mondjak, én sem szomorkodom, amikor ránk köszönt a kétórányi szabadság! Méltó zárszóként ezúton is puszi a nagyinak!

Just for the record: két és fél éves gyermekünk nagyjából 12 kg és 90 cm, 92-es ruhákat és 23-as cipőket hord. Étvágya szerintem rendben van, ennek ellenére nem nagyon hízik, inkább nyúlánk, mint apu. Abszolút kedvencei: túró rudi és szőlő, és szerencsére teljesen önszántából zöldségevő, reggelihez paradicsom, paprika és avokádó dukál, ebédhez csemege uborka és olívabogyó - utóbbi lehetőleg ujjak hegyére húzva. Egyetlen problémánk, hogy mióta az evések idejére igyekszünk korlátozni a mesenézést, még rágni is elfelejt, ahogy nézi a rajzfilmeket, úgyhogy meglehetősen lassan haladunk az asztalnál. Bizonyos jelekből viszont arra következtetünk, hogy hamarosan utolsó négy foga is megérkezik, és besegít majd a rágásban a többinek.

A másik kritikus kérdés az egyedül evés. Kézzel csipegetés, pohárból ivás jól megy, a kanalazás nagyon nehezen, többnyire én etetem még Bálintot, de most már szinte mindig próbálkozik ő is, több-kevesebb sikerrel. A villával szurkálást viszont nagyon szereti, több is vele a sikerélménye. Szobatisztaság kérdésével egyelőre nem foglalkozunk komolyabban, mert nem sok jelét látom, hogy gyermekünk készen állna az ügyletre. Néhány kísérleti jellegű kitérőt azért már tettünk a bilire. Még olyan is volt, hogy sikereket értünk el, de ez egyelőre inkább anyu gyors reflexeinek, mintsem Bálint nagyfiús hozzáállásának volt köszönhető.