Mintha csak most írtam volna az előző bejegyzést, olyan iramban szaladtak el az elmúlt hetek! Bálintról sok újdonságot nem is tudok írni: azóta is sétálgat rendületlenül. Most már a napot is úgy kezdi, hogy öltözködés után vagy helyett lefordul az ágyról, letolatja magát a talpára, fél kezével kapaszkodik az ágy szélébe, a másikat meg nyújtja felém, hogy akkor induljunk. Kapaszkodik, akibe vagy amibe ér, szívesen sétálgat partvisnyelet markolva, és babakocsiban már más gyerekek tologatását is készséggel vállalja.
Persze a járása még hol ilyen, hol olyan, főleg akkor csámpázik nagyon, ha fékezhetetlen izgalommal indul rá valamire, de majd sokat gyakoroljuk a szép, szabályos lépegetést mindenféle akadályok között, és remélhetőleg alakulunk. Most már egészen biztos, hogy megérett erre a szuper kis járásfejlesztő szerkezetre, úgyhogy nagyon várjuk, hogy meghozza a posta!
Bálint látványos fejlődéséhez igazítva sok új feladatot is kaptunk Piroskától. A fő csapásirány most a törzs erősítése, mozgáskoordinációjának javítása (sok kitekeredős feladat a nagylabdán), és ugyanígy a lábak koordinációjának javítása (séta a létrafokok között, cupilabda-szedegetés lábbal a tükörről, fél lábon ácsorgás – zoknihúzás, ilyesmik).
A tornaterem-ügylet továbbra is izgalomban tart minket: hosszas vacillálások után vettünk egy nagy levegőt, és kimondtuk rá az igent, ám kiderült, hogy mindenféle jelzálogjogok terhelik a tárolót, úgyhogy kíváncsian várjuk, hogy záros határidőn belül fel tudja-e szabadítani a tisztelt építtető… – és akkor kezdődhet a nagy munka!
A nyáriszünet utolsó heteiben az időjárás már szinte nem is várt ajándékaként sikerült még egy kicsit napon érlelnünk gyermekünket. Nyaraltunk, ahol értünk – itthon, a teraszon, strandon, játszótéren, Balatonon!
Felfedeztük a Skanzent (aminek hat éve élünk gyakorlatilag a szomszédságában), és első látogatásunkkor annyira megtetszett, hogy másnap rögtön vissza is kellett mennünk. Nagyon meglepett, hogy milyen jól megcsinálták, olyan élő lett az egész.
Kisvonat szállít keresztül kasul, van tanya állatokkal, perecet sütnek a nénik az egyik házban, szőnyeget szőnek a másikban, tekerőlantos zenél a körtefa alatt, egy pajtában mesemondót találunk, ahol meg nem lakik senki, ott kisfilmeket lehet megnézni a kiállítás témájában, vagy mesélő telefonkagylókat lehet markolászni – nagyon klassz.
És két nap alatt sem láttuk a felét sem. Persze Bálintnak leginkább az tetszett, hogy ki-be lehet mászkálni (szinte) mindenhova, mindenre felmászott, mindent megfogdosott, talicskát tolt a sufniban satöbbi.
Aztán apa régi álma is teljesült: sok év után visszatértünk a kosarasok szepezdi edzőtáborába. A táborozás persze mostanra leginkább egy klasszikus családi üdülésre hasonlított az erdő közepén, de Gergő becsületére váljon, hogy becsomagolta a futócipőjét, és egyszer volt is a lábán!
A legjobban a gyerektársaságnak örültünk. Most már nagyon látom Bálinton, hogy mennyire élvezi, ha hasonló korú gyerekek között van. Persze sok tekintetben leginkább csak megfigyelő státuszban tud csatlakozni a játékukhoz, de az sem haszontalan, és mondjuk egy mesekönyvolvasó kupacba teljesen egyenrangú félként fúrja már be ő is a fejét.
Én meg az anyuktól igyekeztem tanulni, legfőképp egy kis lazaságot. Például el sem tudtam volna képzelni, hogy Bálintot lefektetem a strandon egy törülközőre, és ott majd szépen elalszik, de addig-meddig nézegettem a békésen szundikáló példaképeinket, hogy a harmadik napon én is beneveztem gyermekünket egy strandon alvásba. Nem tudom, lehet, hogy ott rontottuk el, hogy biztosra akartunk menni, és levittük az utazóágyát, de az alvásból semmi nem lett, mert azt is járókának használta. Én meg nem győztem irigykedni, hogy milyen egyszerűen is tudnak menni ezek a dolgok :) De sebaj, gondosan megőrzöm emlékezetemben az idilli képeket, és jövőre újra nekifutunk!
Hát valahogy így teltek a nyár utolsó napjai. A jövő héten már teljes gőzzel indul minden foglalkozás, elkészült az új órarendünk:
Az ősz mindig a rengeteg kontroll és egyéb vizsgálat ideje, úgyhogy már gyűlnek a szeptemberi-októberi időpontok a naptárban: megyünk pszichológushoz, ortopédushoz, neurológiára, és MRI-t is csinálnak majd– ez utóbbi nagyon izgalmas, mert most nézik meg, hogy mi maradt vissza az agy születéskori fizikai károsodásából…
Aztán vár ránk még egy izgalmas találkozó: elmegyünk a Pető Intézetbe is. Akárhogy is, lassan el kell kezdenünk gondolkozni az óvoda kérdésén, és valószínűleg ez az egyik legjobb szóba jöhető intézmény. Persze nem tudjuk, mikor érdemes Bálintot óvodába adni, szerintem még egy-másfél évet biztosan várhat a dolog, és nem tudjuk, meddig jutunk addigra – de hát azért vannak a szakértők, hogy megmondják, mit tegyünk. Ráadásul, mint kiderült, van a Pető Intézetnek egy óvoda-előkészítő csoportja is, és nagyon felvillanyozott a hír, hogy a Flórián téren összeszedik a gyerekeket, és onnan elviszik őket a Kútvölgyi útra, mert különben a sok utazás miatt eszembe sem jutott volna ezt a lehetőséget mérlegelni. Semmi pontosat nem tudunk még, gondolom bejutni is nagyon nehéz e neves intézménybe, de a lényeg, hogy elkezdtünk foglalkozni a kérdéssel. Exciting times are coming…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése