Sétálunk, sétálunk... ?! - B27

Hát, a nyár, az nyár. Mi ugyan úgy terveztük, hogy nekünk ez lesz a legintenzívebb munka időszaka – szemben a téli-tavaszi betegecskedős üzemmóddal  – de eltökéltség ide vagy oda, a júliussal mégiscsak utolért minket is a szabadságérzés.

Amikor kiderült, hogy bár nyári szünet mint olyan nincs a Gézengúzban, de az uszodát majd’ két hónapra bezárják, Cili a gyógypedagógus hat hétre szabadságra megy, Piroska pedig, akihez gyógytornára járunk, hol dolgozik, hol nem – tehát a hét négy napját jelentő programjaink gyakorlatilag szabira mennek – először leginkább valamiféle elveszettség-érzés kerített hatalmába. Más valószínűleg inkább örült volna a lazulásnak, de engem nagyon megijesztett, hogy így elengedik a kezünket ilyen hosszú időre. Na de mit volt mit tenni, kiléptünk a rutinná csiszolódott kis hétköznapjainkból, és mióta ki kellett alakítanunk az életünk folyásának nyári medrét, szinte abba sem tudom hagyni a gondolkodást, hogy hogyan lehetne igazán tökéletes minden.

A dolgok egyébként végül elég szerencsésen alakultak. Kiderült, hogy a HRG-foglalkozások a szentendrei uszodában szintén új, nyári órarendet kapnak, így egy héten háromszor is el tudunk menni Bálinttal a vízbe, pont mint eddig. Piroskával azért minden hétre sikerült összehozni egy gyógytornás foglalkozást, a játékos fejlesztések helyén támadt lyukat pedig betömtük zenebölcsivel. Most pedig még egy újabb jelentkező is akadt a szabadnapunkra: megismerkedtünk ugyanis egy különleges masszázstechnikával - ahogy ő mondja „gyöngéd érintésekkel” - gyógyító Judittal, és kíváncsian várjuk, mit szól majd mindehhez Bálint. És amint sikerült új rendet vinni a hetünkbe, én is megnyugodtam, és élvezem, hogy a korábban kezdődő foglalkozások után még marad időnk a délelőttökből, és valahogy lazábban vagyunk úgy általában.

Az ijedtségemet nagyrészt az okozta, hogy most már hónapok óta folyamatosan csak azzal szembesülök, hogy egyre nehezebben tudom rávenni magam a házi feladatok itthoni, koncentrált gyakorlására. Hiába, Bálint nagyfiú lett, önálló akarata van, ami kellő furfanggal ugyan nagyjából összhangba hozható a mi akaratunkkal, ha tornáról vagy egyéb ügyeskedésekről van szó, de az állandó furfangoskodás meglehetősen fárasztó dolog, és én úgy látszik, lemerültem. Ezért tűnt ijesztőnek, hogy kormányosok nélkül marad a hajónk, és kiesnek azok az alkalmak, amikor együtt egy segítővel tutira csináljuk a dolgunk.

Sokat elmélkedtem azon, hogy miért megy már olyan nehezen az itthoni gyakorlás. A házi feladat már régóta nem azt jelenti, hogy kapunk egy feladatsort, amit fél óra alatt végigcsinálunk, és jónapot. A tornafeladatok listája egyre csak bővül, ezeket nem lehet egyhuzamban végigcsinálni, inkább egy ötlettár van a birtokomban, hogy mi az a mozgásforma, amire Bálintnak szüksége van, és ebből kell merítenem – kicsit engedve az ő kedvének, ugyanakkor ügyelve arra, hogy bizonyos dolgok feltétlenül rendszeresen napirendre kerüljenek, akár tetszik, akár nem (billegjünk a fittball-labdán, forogjunk a huppléban, egyensúlyozzunk a billenődeszkán, tologassuk a gördeszkát, csináljuk a pecázós törzserősítő gyakorlatokat, talicskázzunk… és még ezer más...) Emellett rengeteg instrukció gyűlt már össze a fejemben arra vonatkozóan, hogy hogyan alakítsam Bálint spontán játékát, mozgásait. Például: ha lépcsőre mászunk fel, ügyeljek rá, hogy a felállásokat a jobb lábáról is indítsa; ha tárgyak után nyúl, úgy adjam neki a dolgokat, hogy ehhez jól ki kelljen nyújtania a kezét, magasra/hátra/keresztbe a teste előtt, és itt is ösztönözzük a jobb kéz használatára; ha kismotorozunk, lendítse előre-hátra a motort, kopogtasson vele az ajtón; álljon fel a kormányba kapaszkodva, és szedegessen le dolgokat az ajtóról; ha a lépkedést gyakoroljuk, fektessünk le egy partvisnyelet, hogy megakadályozzuk a lábak keresztezését – és a végtelenségig sorolhatnám a hasonló útmutatásokat. És akkor még szót sem ejtettünk a finommanipuláció és a kommunikáció fejlesztését célzó gyógypedagógiai játékokról, amikhez most további új ötletek társultak a logopédustól is. Például: a beszédképzéshez szükséges izmok erősítése, tudatosítása érdekében kenegessük jégkockával Bálint száját, egyensúlyoztassunk zizit a nyelvén, nyaljunk kakaóport tányérból, fújjunk gyertyát, utánoztassunk mindenféle hangokat – ha nem megy, akkor is… (hát nem nagyon megy, nem akar indulni ez a beszélőke, vagy legalábbis csak nagyon véletlenszerű irányokban...)

Ezek persze egytől egyig tök jó ötletek, ráadásul a feladatok 80 százalékát Bálint kifejezetten szereti, játéknak veszi. De a millió instrukció végül úgy csapódik le bennem, hogy mostanra gyakorlatilag folyamatos „készenléti állapotban” vagyok, és minden pillanatban azt lesem, hogy mit kéne csinálni – aztán amikor eljutok ennek az egésznek a mélypontjára, akkor végül nem csinálok semmit, hanem örülök, hogy Bálint egy kicsit ellapozgatja a könyveit egyedül, én meg bepakolhatok a mosogatógépbe… Ezáltal a készenléti állapot mellett még a lelkiismeret-furdalás lett az állandó társam. Ez így persze nagyon nem jó, úgyhogy azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy most egy "életmódkrízisen" megyünk keresztül, ami remélhetőleg nem maga alá fog gyűrni, hanem kirepít majd egy szebb új jövő felé.

Egyébként meg is akadt nemrégiben a szemem egy cikk címén, amit éppen Cili írt, így hangzott: „Életmód vagy terápia?” A cikket nem olvastam el, de a kérdést anélkül is meg tudom válaszolni: gyakorlatilag minden, amit a foglalkozásokon tanulunk, az életünk minden mozzanatába kell hogy beépüljön, tehát messze nem a „napi kétszer fél óra terápia” jut osztályrészéül – gondolom senkinek, aki ilyen bajokkal küzd –, hanem egy minden mozzanatában tudatosan szervezendő élet. Talán ha a tudatomból már minden szép lassan átszivárog a tudatalattimba, és onnan fog jönni, hogy amikor kenyérfalatkát adok Bálintnak, akkor is a jobb kezébe adom, ha ő a ballal nyúl, akkor már majd rendben leszek, mert észre sem fogom venni, hogy folyamatosan résen vagyok...

De addig is: az álmunk egy tornaterem, aminek ha magunkra csukjuk az ajtaját, csak mi maradunk és a játék; egy jó kis akadálypálya, ahol Bálint bármit csinál, attól ügyesebb lesz; egy párhuzamos korlát lábelválasztó sínnel, ahol a lépegetést gyakorolhatja satöbbi, satöbbi. De elsősorban az a tér és idő, ahol semmi nem áll mindennek az útjába: nem kell folyton előszedni és elrakni a cuccokat, és nincs kísértés, hogy inkább egy kis házimunka, ha már Bálint úgyis olyan jól befeledkezett valami pakolásba. Elvi lehetőségünk meg is van erre, mert a lakásunk alatt van még üresen álló, tágas tárolóhelyiség, amit szuperül berendezhetnénk, de persze ez jó nagy beruházás. Vacillálunk, vacillálunk, hogy mire jutunk végül, az „kiderül a következő részből”, ugyanis az eladó ultimátumszerű, extra kedvezményes ajánlata csak augusztus 16-ig él, tehát addig muszáj döntenünk. Addig is tervezgetünk, mérlegelünk és álmodozunk egy tökéletes gyerekbirodalomról.

Gyermekünk pedig úgy tűnik, tojik rá, hogy anya eldepizi az ő házi feladatait, mert hosszas látencia után most valami nagy, új buzgalom buggyant ki belőle. Először csak arra lettünk figyelmesek, hogy egy év konok ellenállás után megtört a jég Bálint és a nyújtott lábbal ücsörgés viszonyában. Egy éve tanult meg ugyanis ülni, de azóta kizárólag a térdei közé hátra beülve tette ezt. Erről írtam is már, hogy ez a legkönnyebben kivitelezhető ülés (mind egyensúly, mind „lazaság” tekintetében), ezért nekünk állandó házi feladatot jelentett a többi módozat gyakorlása. A terpeszbe kényszerítős játékokat Bálint sosem tűrte sokáig, az elalvások előtti meseolvasós korszak beköszöntével azonban napi kétszer tizenöt percre garantált vendégünk lett az anya ölében ücsörgés. Amikor lekucorodtunk olvasni, mindig begyömöszöltem Bálintot törökülésbe, amiből persze idővel kifickándozta magát, de akkor is, egyenes lábát előre nyújtva ücsörgött az ölemben. És két hónapnyi meseolvasó terápia nagyon látványos gyümölcsöt termett.

Egyszer lefekvéshez készülődve odaadtam Bálintnak az elalvós könyvét, hogy addig se unatkozzon, amíg én pakolok, erre ő, legnagyobb megdöbbenésemre, a szokásos térdelő üléséből elkezdte előre húzgálni a lábait, majd teljesen magától elhelyezkedett terpeszülésbe, és így kezdte lapozgatni a könyvet – hiszen azt úgy szoktuk! Alig tértem magamhoz a látványtól! Azóta Bálint abszolút rákapott a dolog ízére, és egyre többet látjuk így ücsörögni, már nem csak könyvvel a kezében. A lábai még legtöbbször nagyon feszesek, spiccbe húzza a lábfejeit, de ennek ellenére sokszor úgy tűnik, kényelmesen elüldögél. Ez az eset pedig újra megerősített abban a hitemben, hogy a valóban rendszeres gyakorlás – jelen esetben a napi kétszeri elmaradhatatlan meseolvasás – előbb-utóbb igenis meghozza az eredményt, és nagyon jó érzés volt látni, hogyan alakul át idővel az irányított gyakorlat önálló mozgássá.

A másik, amivel nem tudunk betelni – se mi, se ő – a séta-bugi. A balatoni nyaraláson kezdődött, úgy három hete. A házban egy meredek falépcső vezetett az emeletre, amire Bálint rögtön az első nap szemet vetett. Amint lehetett, megindult rajta felfelé, de gyorsan arra jutott, hogy a magas lépcsőfokokra inkább sétálva szeretne lépegetni, mint mászva.

Segítő kéz akadt is bőven, apukám családja újult erőkkel sietett Bálint szórakoztatására – így kicsi fiúnk gyakorlatilag egész nap lépcsőzött. Ha nem a házban, akkor a Balatonban, a strandlépcsőkön, vagy  a sétahajó két fedélzete között, fel és le. Le se lehetett lőni, egyszerűen semmi más nem érdekelte, mint a mászkálás - ha kicsit megálltunk, jött az igazi kétéveshez méltó hiszti. Mi pedig kimerülten, de kíváncsi izgalommal lihegtünk a nyomdokaiban.

A vízszintes felületeken való sétálás csak ezután kezdte el érdekelni, de változatlanul megmaradt a vonzalma mindenféle lejtők, feljárók, lejárók, átjárók, rámpák iránt. Ilyet legtöbbet az állatkertben talált, ahová hosszas készülődés után jutottunk el végre nemrégiben.

Apa régi jó barátja az elefántápoló Gergő, aki régóta készült arra, hogy Bálintot is összebarátkoztassa az ormányosokkal. Első utunk rögtön az elefántházhoz vezetett, meg sem álltunk a legutolsó kerítésig, ami mögül már két hatalmas ormány csápolt a gyerek felé, Gergő meg a banánokkal, hogy tessék Bálint, etesd meg az elefántokat! Bálint meg csak pislogott megilletődötten, majd amikor a biztonság kedvéért körülnézett az épületben, azonnal kiszúrt egy csigalépcsőt a sarokban. Az elefántokat abban a minutumban el is felejtette, és vonszolt volna minket fel a lépcsőre. Azt hiszem ezzel a példával jól illusztrálhatom a helyzet komolyságát. Ezután nagyjából 3 órát töltöttünk el az elefántház ötven méteres körzetében, ahol mindenre fel- és lesétáltunk. Állatokat Bálint gyakorlatilag csak itthon látott a fényképeken. Kész szerencse egyébként, hogy Gergő ingyen vitt be minket, különben jó sokba került volna ez a kis séta…

 

Azt egyébként nem tudjuk pontosan, mire vélhetjük, hogy Bálint sétáló gyerek lett. Valamit biztosan jelez, mert eddig sosem kérte, hogy sétáltassuk, pedig mint gyógytornafeladat egy ideje napirenden van már a lépegetés. Gondolom, hogy azért tetszett most meg neki ennyire, mert valami sokkal könnyebben megy, és érzem azt is, hogy nem kapaszkodik belém olyan görcsösen, mint korábban. Sőt: kedvencünk a fél kéz anyunál, másik valamilyen kapaszkodón – padon, medence szélén, korláton –  figura. Nagyon aranyos, hogy amint talál ilyen lehetőséget, elengedi az egyik kezem, és úgy lépeget, aztán ahogy elfogy a kapaszkodó, nyújtja vissza felém. Legújabb felfedezésünk pedig a babakocsi-tologatás – azt hiszem hosszas keresgélés után ebben találtuk meg a legtökéletesebb járássegítő játékot.

Gyógytornászunk nem tiltott le a sétálgatásról, úgyhogy amíg a derekunk bírja, megyünk (meg egy kicsit azon is túl), és izgatottan várjuk a fejleményeket! Azt ugye nem tudhatjuk, hogy milyen messze vagyunk még az önálló járástól, hány láncszem hiányzik még hozzá, de már így is fantasztikus érzés időről időre függőleges testhelyzetben látni gyermekünket. Most látjuk csak, milyen nagyra nőtt már! Le is mértem: kb. 90 cm, 11800 g, 92-es méret alatt ruhával már nem állunk szóba..

 

Újdonság még, hogy a HRG-oktatónktól, Ágitól kaptunk egy itthon végezhető, szárazföldi feladatsort is, ami szintén az egyensúlyrendszer intenzív ingerlését célozza (TSMT). Először megrémültem, amikor megtudtam, hogy a feladatsor 20 feladatból áll, és heti 4-5 alkalommal végig kell csinálni (kb. 40 perc) – el sem tudtam képzelni, hogy fogunk még ezzel is boldogulni. De most valahogy azt érzem, könnyebb végrehajtani egy abszolút tervszerűen összeállított feladatsort, ráadásul  mivel sok feladat kétemberes (pl. pokrócban hintáztatni Bálintot), ketten kell hogy nekiduráljuk magunkat Gergővel – és persze együtt minden könnyebb. Eddig fel sem merült bennem, hogy amikor este fél hétkor hazaér, még azzal nyaggassam, hogy tornázzunk  – leginkább örültem, ha leváltott kicsit, és mehettem a dolgomra…–, most viszont muszáj, különben nem tudjuk teljesíteni a heti penzumot. Nekem pedig elmondhatatlanul jól esik, hogy valamit együtt csinálunk Gergővel, ő is látja, melyik akadályt hogyan veszi Bálint, mit szeret, miben ügyes, mi megy nehezen. Az elmúlt időkben mindig csak én voltam vele ezekben a feladathelyzetekben, és egész más, ha csak mesélek neki róla, mint amikor saját szemével látja ő is, örül :a sikereknek, a fejlődésnek, de a gyenge pontokat látva tudatosul benne is, miért kell és muszáj ennyit dolgoznunk. Azt hiszem, ez is egy elég nagy pszichés teher volt már rajtam, hogy nap mint nap csak én kaptam a feladatokat, az én szemem élesedhetett csak ki a részletekre, hogy hol a hiba, amit javítani kell, és ez a rengeteg impulzus bennem sokszorosára növesztette a felelősségérzetet, ahhoz viszonyítva, amit ő - vagy rajtam kívül bárki más... - megtapasztalhatott.

Bálint hirtelen meglódulása persze most sokat lendített a hangulatomon, és remélhetőleg segíteni fog, hogy túljussak a bizonyos „életmódkrízisünkön”, és találjak egy új egyensúlyt a feladataink és az élet többi dolgai között. Tulajdonképpen pont mire komolyabban nekikezdtem volna a panaszkodásnak, annyi jó dolog történt, hogy lassan már nem is illik ennyire sajnálni magam. Néha szabályosan könnybe lábad a szemem, ahogy Bálint a kezünket fogva totyog lelkesen éppen arra, amerre ő szeretne menni, és arra gondolok, lassacskán talán tényleg beengedhetjük a szívünkbe azt a reménysugarat, hogy igenis meg fog tanulni járni??