Valahogy felgyorsultak a dolgok… Néhány hete elérkezett ugyanis a nap, hogy bátran kijelenthettük: bocikánk mászik. Nem félcentinként, nem minden második lépés után szétcsúszó lábakkal, nem nyögdécselve, nem ökölbe szorított kézfejekkel, hanem vidáman döcögve. Sokáig érleltük ezt a dolgot: Bálint 9 hónapos kora óta kúszott, de csak 13. hónaposan küzdötte magát először rozoga kis négykézlábra, amit aztán egy hónap alatt tökéletesített stabil állagúra. Ezután, 14 hónaposan hetekig nem lehetett lebeszélni arról, hogy kizárólag felfelé irányítsa érdeklődését, és csak a kapaszkodókkal foglalkozzon, lehetőleg egyetlen centit meg nem téve előre fele. De nagyjából 15 hónapos korára lecsengett ez az őrület, és Bálint visszaterelte magát a papírforma szerinti menetrendbe. Újra jó móka lett a négykézláb hintázás előre-hátra, a kezek-lábak előírásszerű pakolása egymás után – eleinte csak centinként, aztán egyre nagyobb lendülettel –, és mindezekkel egyenrangú társsá szelídült csak a felkapaszkodósdi.
És csupán néhány hét hintapalinta és mászóka már jól láthatóan megtette a hatását: végre elkezdett kicsit erősödni a leggyengébb láncszem, a csípő is. Ez nem csak az egyre könnyedebbé váló mászásból látszik, hanem abból is, hogy kapaszkodva most már egész stabilan áll a két lábán, nem imbolyog annyira az alfele. És ezek nagyon nagy dolgok!
Nem csak azért, mert látványos jelei a fejlődésnek, hanem mert néhány nap alatt praktikusan is teljesen megváltozott az életünk. Konkrétan: Bálint – rádöbbenve, hogy négykézláb mily könnyedén járhat be ungot-berget – olyan vidám gyerek lett, hogy öröm vele az élet. Mintha kicserélték volna: gyakorlatilag folyamatosan vigyorog, ügyködik.
A korábban gyakori nyűgös vagy épp kétségbeesett sírdogálások („nemnemnem ne tegyél le a padlóra”) már csak ritkán bukkannak fel, mondjuk ha álmos. E helyett kifejlesztette a hiszti típusú nyekergést („dedede akkor is rá akarok mászni a monitorra”), és a szeretett személyektől való elválást kísérő szívszaggató pityergést. Utóbbit eleinte csak akkor művelte, ha a valaki kiment az ajtón, most már elég, ha látja, hogy az érintett szedi a cókmókját, mondjuk apa veszi reggel a cipőjét, és már rázendít. Hát mit mondjak, megható…
Bálint ülni viszont még mindig nem ül magától, ami ugye onnan nézve nem is csoda, hogy a mozgásfejlődés hivatalos menetrendje szerint a kiülés csak a mászás révén megerősített törzsizomzat birtokában következhet. Ez tehát nálunk még nem érett be, de azért ha próbaképp néha leültetjük ide-oda, már egyre stabilabban tartja magát. Még többnyire előrehajol, és letámaszkodik a kezeire, de azért volt már, hogy úgy belefeledkezett a babrálásba, hogy támasz nélkül maradt, mégsem dőlt ki.
Mindenesetre a háta erősödésének ezen pontján elérkezettnek láttuk az időt, hogy beújítsunk neki egy biciklisülést, és mondhatom, nagy sikert arattunk vele. Remélem hosszú lesz a vénasszonyok nyara, és bőven kiélvezhetjük a szerzeményt.
Fantasztikus egyébként a különféle közlekedési eszközök iránti rajongása. Ha csak meglátja a biciklit vagy az autót (az is elég, ha nyílik a garázsajtó), hangosan rötyög örömében, kapálózva mászna be az ülésébe. (És ezen az a tény sem változtatott, hogy mostanában egyre gyakrabban kellett barátkoznia anya egyelőre nem épp kifinomult vezetési stílusával.)
A hónap eseménye kitüntető címért ezúttal két jelentkező is verseng. A Kispál-búcsúkoncert szolgáltatta ugyanis az apropót arra, hogy Bálint születése óta először házon kívül töltsem az esti lefekvés idejét! Ez annál is inkább izgalmas volt, mivel bocikánk még mindig szopizás közben alszik el esténként, és sokat törtük a fejünket azon, hogy vajon Gergő ezt hogyan oldja majd meg nélkülem. Végül is az lett, amibe minden bizodalmunkat vetettük: kis nyekergés kíséretében ugyan, de győzött a fáradtság. Mivel ez Bálint blogja, nem részletezem nagyon, nekem milyen volt végre egyszer este fél kilenc után is szabadlábon lenni, de nagyon boldog voltam, hogy személyesen szomorkodhattam a bizonyos történelmi eseménynél.
A másik fő attrakció a debreceni nyaralás volt, ami azt hiszem mindannyiunk életében történelmi jelentőségű. Én 10 év után bebarangolhattam az egész várost, egyetemet, kolikat, és sarki közértig bezárólag minden helyszínt, ami debreceni diákkorunkat jelentette, Bálint pedig öt nap alatt legalább öt „életemben először…” élményt gyűjtött be.
Itt járt először állatkertben, vidámparkban, villamoson, kisvasúton és auqaparkban, de erős a gyanúm, hogy mindezek mellett az egyik régi kocsmában fellelt játékautomatával való találkozás volt számára a legemlékezetesebb. És persze a töfögés a szállodai szobában, ahol végre minden sarok valami mást rejtett, mint otthon, és a nagyiék is gyakran betértek egy kis hancúrra.
Bálint nagyfiúsodása nem csak a méretekben jelentkezik (10060 g, kb. 79 cm, 80/86os ruhák), hanem életvitelében is. Egyre lelkesebben csócsál mindenféle ’igazi’ kaját, így a botmixer egész sokat pihenhetett a nyáron, viszont a mosogatószivacs, a kissöprű és a felmosóvödör már demonstrációt fontolgat. (A mosógép beletörődő álláspontra helyezkedett).
A másik kritikus pont az alvás. A tapasztalt anyukák által kiadósnak ígért délutáni alvás reményében komoly erőfeszítésekbe kezdtem, hogy Bálintot ébren tartsam az ebédig. Ez elég viccesen alakult: volt, hogy az etetőszékben kornyadt le a feje, volt hogy a (nálunk meglehetős hangerővel bíró) déli harangszó kellős közepén ájult be menthetetlenül, épp, amikor végre hazaértem vele a sétából, de olyan is volt, hogy becsülettel átküzdötte magát az ebéden, viszont ettől úgy felpörgött, hogy aztán egész nap nem aludt. Na ennél rosszabb nincs, úgyhogy most úgy tűnik, kompromisszumot kötöttünk: Bálint délben alszik, egy kis tízórai banánnal a hasában, és van, hogy kettőkor, fél háromkor ebédel… Ez egy eléggé új fejlemény, de így már volt alkalmam megtapasztalni, micsoda isteni dolog egy kétórás alvás, úgyhogy folytatom a kísérletezést, gondolom idővel beérik a dolog.
A napi egy alvás másik örvendetes következménye, hogy este fél nyolckor teljesen kész van a gyerek, így ha sikerül időben megfürdetni, mi is kicsit hosszabb esti szabadságnak örvendhetünk, mint eddig, amikor is néha fél tízig is ugrált az ölemben. Ez abból is látszik, hogy már megint túl hosszú blogbejegyzést írok, tehát ezennel zárom soraim szeretettel!
A sok szöveg helyett a debreceni vakáció képei megtekinthetők itt:
http://picasaweb.google.com/aniko.bedi/DebreceniVakacio2010#
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése