Türelem, tornaterem... - Bálint 8 hónapos

Először is: BUÉK mindenkinek!

Hosszú két hónap van a hátunk mögött, ezzel szemben egy rövid beszámoló sem Bálint hat hónapos kora óta. Ennek több oka is van. Amikor Bálint végrehajtotta a várva várt hat hónapos hasrafordulatot, én nagy lelkesen arra számítottam, hogy most jön a nagy áttörés, a bébi rögtön kúszni, mászni fog, szétrámolja a lakást és satöbbik. Eleinte minden jelet le is adott, egyrészt nyakra-főre hasra vágta magát, másrészt utána húzgálta fel a popóját, nyújtogatta a kezeit, sőt, még egy fóka típusú (=kinyújtom magam előtt a karjaimat, majd óriási erőfeszítések árán felhúzom rájuk az egész testemet) kúszás néhány ütemével is megpróbálkozott. De aztán valószínűleg úgy ítélte meg, hogy mindez túl nehéz neki: a fókázás túl sok erőbe telik, a szabályos kúszási törekvések vége a hátrabillenés, négykézlábra állni, na az szóba se jött.

Így aztán nemhogy a kísérletezéssel hagyott fel, de egy idő után már hasra fordulni sem volt kedve, ha mégis megtette, utána csak sírt. Ezzel szemben rájött, hogy sokkal praktikusabb, ha valaki a kezében cipeli őt, hisz így elérhetővé válik függönytől könyvespolcig minden a lakásban, mely objektumok megcsócsálása iránti vágya annak rendje s módja szerint feléledt. Adva volt tehát a cél, nem volt adott viszont saját tulajdonú eszköz (mászás), és ezért megkezdődött a harc. Vegyél, vigyél, vagy sírok. Anya pedig, amikor a sírás elért egy bizonyos frekvenciát, rendre megadta magát, ezzel viszont szó szerint kezdetét vette a nincs egy perc szabadidő, vagy nincs egy ép idegsejt korszak.

Ami mindebben a legnehezebb, hogy a bébi egyre erősebben kifejezésre kerülő akarata a tornaórák menetét is erősen feldúlta. Míg hat hónapos kora körül azt élveztük, hogy mivel már nem jelent nehézséget számára végrehajtani a gyakorlatokat, ezért jó kedvvel csinálja, főleg mert jó kedvünkben mi is előszeretettel kombináltuk mindenféle játékokkal a feladatokat. Most viszont maradt a játék, de a játék munkával kombinálása már határozott ellenállásba ütközött. Oké, elmászunk a függönyig, de utána onnan többet elszakítani nem lehet, sírás, hiszti, kapálózás, vissza akarok menni, hagyjál békén anyu. Így minden együtt: Bálint frusztrációja (mennék, de nem tudok), akaratossága (egy percig sem tudok ellenni egyedül), szabotázsakciói a tornaórán, ami meg ugye az én frusztrációmhoz vezetett, hogy nem tudjuk elvégezni a dolgunkat, amire pedig minden jel szerint nagy szükség lenne, szóval mindez összességében elég szépen lemerített, testileg-lelkileg. Mindehhez társult persze a háttérben mindig ott duruzsoló félelem, hogy vajon mit jelent mindez, miért nem haladunk... Na, hát talán ennyi elég is a panaszkodásból, mindenesetre valahogy így nem született meg a hét hónapos beszámoló, ráérő idő és erős motiváció hiányában.

Most pedig eltelt egy újabb hónap, nyolc hónaposak vagyunk, és bár a kúszás-mászás még mindig nem indult meg, de az utóbbi egy hétben Bálintnak ismét visszatért a hasrapördülős kedve, sőt, ma egy egész órát töltött hason játszva anélkül, hogy egyetlen nyikkal jelezte volna, hogy elfáradt, nem jó, nem bír így lenni, és én ezt egy nagyon jó jelnek érzem, főleg hogy ha megtámasztottuk a talpát, akkor még némi kúszást is hajlandó volt végrehajtani. Újdonság az is, amit más babáknál egész pici korban is láttam, hogy önfeledten nyamnyomgnak a nagy lábujjukon. Bálint ezt eddig nem csinálta, és a korai fejlesztős könyvem szerint a kúszász-mászás egyik fontos alapja, hogy a baba meg tudja fogni a térdét, majd a lábfejét is, úgyhogy remélem ez is egy előremutató jel. Azt gondolom, ez a lábak izomtónus-fokózódásának oldódását is jelezheti.

 A kórházi kontrollon (dec. 1.) is kaptunk új feladatokat, amik a mászást hivatottak elősegíteni: kézen kell járatni (kb. talicskázás), illetve térden is, azaz tulajdonképpen kétfelé szedtük a négykézlábazást, és külön gyakoroljuk. Persze ez a gyakorlás is csak úgy megy, ha kellő motivációt találunk Bálintnak, azaz sólámpától mikulásvirágig mindent bevonunk a csatába, amiért hajlandó beindulni. Egyébként ez egy darabig elég szórakoztató volt: csörgőt rázni a szánkban, hogy miután két kezünkkel felhúztuk ülésbe, ő is velünk rághassa, feláldozni a papírlámpát, amit felülés után átölelhetett és szétcincálhatott, és nap mint nap hasonló fúrmányos cselvetéseket kieszelni, hogy menjen a munka. Szerencsére a kórházban kaptunk egy szerethető újdonságot is feladatul: hintázni kell a kis piros hintában. Persze azért itt sem fenékig áll a tejfel: mindeközben nem lehet se hátra dőlni, se előre (és nyalni középen a dudát...), hanem csak a kötélben lehet kapaszkodni. Hát, ez hellyel-közzel azért megy, persze kényelmesebb lenne hátradőlve, de a cél, hogy minél több legyen a támaszték nélkül eltöltött idő, mert az nagyban fejleszti az egyensúlyérzéket, ami kell a felüléshez, felálláshoz, illetvi erősíti a törzs izomzatát. Itt azért én úgy látom, hogy alakul a dolog.

Ami még nagyon jó volt az ünnepek alatt, hogy sokat voltunk társaságban, itthon, máshol, és ez nagyon hiányzott már, nekem is, Bálintnak is. Nagyon keményen belecsiszoltuk magunkat a szigorú tornázós napirendbe, és hétköznapokon annyira rövid kis időszeletek maradtak a kötelező programpontok között, hogy egyszerűen nem tudtunk kiszakadni az itthoni közegből. Mire mindent elvégeztünk, már ránkszállt az este, se szomszédolás, se nagy séták, csak a mókuskerék. Most viszont szinte minden nap jött valaki, vagy mi mentünk, Bálintnak jutott gyerektársaság is, és mindig valaki, aki szórakoztassa, plusz anya is sokkal kipihentebb és felszabadultabb volt, és ez láthatóan nagyon jó hatással volt rá is.

Nem tudom, megvalósítani hogyan sikerül majd, de az újévi elhatározások között nagyon erősen követeli a helyét, hogy minél többet járjunk Bálinttal társaságba, idegen környezetbe, emberek közé, úgyhogy próbálom kitalálni, mit tudnánk beiktatni az életünkbe. Szomszédolás? Zenebölcsi? És az egyik kedvencem a karácsonyi ajándékai közül az úszópelenka: Marika néni, a dévényes gyógytornász ugyanis meginvitált minket a szombati babaúszásokra, ahová lelkesen készülünk januártól. Hát, remélem a 9 hónapos beszámolóban már fel tudok mutatni valami fejleményt a házon kívüli életünk fellendülésében, még ha akárhogy számolom is, a tornázós napirendbe csak lógások árán iktathatók be ezek, amit nem jó szívvel teszek ugyan, amíg nem látom Bálintot járni, de ugyanakkor úgy érzem, hogy ez a bezártság, monotónia már átlépett a többet árt, mint használ szintre (főleg, ha hiába nem megyek sehova egy tornaóra miatt, ha azt aztán csak végigkínlódjuk a "jajj, már megint ezt kell csinálni" ellen kétségbeesetten tiltakozó kisfiúval).

Itt és ezen a ponton kérek elnézést mindenkitől ezért a panaszkodósra sikerült levélért, de azt gondolom, vagy őszintén van értelme írni, vagy sehogy. (Arról nem is beszélve, hogy hátha mindenki eláraszt majd ezer tanáccsal meg biztatással a válaszaiban :) És persze a nehézségek tükrében lehet leginkább örülni a pozitív fejleményeknek, ugye?

Azért ha megnézzük az elmúlt hetekben készült fotókat, találunk bőven babamosolyt, azaz a sötétre festett helyzetjelentés ellenére van vidámság, csak kell hozzá 1-2 hű alattvaló, aki gondoskodik róla :) Aktuális kedvenceink: libbenő függönyök és kendők, amik lehetőleg legyezik az arcunk, lámpák (széttépkedhető papírlámpáknak bónuszpont), zsinórok, amikkel valamit le lehet rántani, és a non plus ultra: poharak, amikből valami becsurog a szánkba, és ez a valami lehet bármi - az tévhit, hogy a babák nem szeretik a kávét, a bort vagy a pezsgőt! - minden kell, amit anyuék a szájukba töltenek, és ezért pohárból inni is hajlandó vagyok megtanulni. És, végre sikerült megtanítanunk Bálintnak egy babakunsztot is! A tapsi-tapsi és a pápá című attrakciók egyelőre váratnak magukra, viszont már tudja, hogy ha elkezdjük a tenyerünkkel csapkodni a száját, akkor neki ki kell adni egy hangot, hogy így együtt összehozzunk egy "havavavavavava" típusú csatakiálltást :) Olyan nagyon jó érzés volt, amikor megértette, hogy mit akarunk tőle, hisz ez már vitathatatlanul kommunikáció.

Ami érdekes, hogy kiváló étvágya ellenére (eddig egyetlen babakaját sikerült bemutatnom neki, ami nem kellett, pedig szinte mindig mást eszünk), két hónap alatt alig gyarapodott valamit a súlya: összesen 30 dkg-ot szedett fel (ez korábban egy heti adag volt...). Így most 8400 g (ami még mindig szép súlynak számít), 74 cm, és még épp a 68/74-es ruhaméret határán egyensúlyozunk. Mindez azt is jelenti, hogy Bálint megnyúlt, már nem olyan husi, mint volt. Talán a változó méretarányok is segítik majd a kúszást - kapaszkodom kicsit Francis észrevételébe, miszerint a nagy súlyú babák nehezebben indulnak be. Bár a védőnéni szerint rá kell feküdnünk az evésre, eddig csak egy szopizást váltottunk ki főzelékkel, de azt mondja, egy ilyen nagy fiúnak már legalább kétszer kell, szóval lehet, hogy megint hízás lesz a vége, de legyen inkább erősödés... Ami a fogakat illeti, minden gyanús jel ellenére úgy tűnik, hogy se a Mikulás, se a Jézuska, se az angyalkák nem akartak beleavatkozni a Fogtündér bizniszébe...

Mindent egybevetve azt mondanám, hogy a nehéz várakozás állapotában leledzünk, s jelmondatunk: türelem, tornaterem... Magunknak így kúszás-mászás-járásban, gyerekzsivajban gazdag új évet kívánok.