Apró lépések - Bálint 9 hónapos

Már megint húzom az időt ezzel a jelentéssel, annyira szeretném már leírni, hogy hurrá, kúszunk-mászunk, hogy mindig adok Bálintnak egy kis haladékot… Hát, az e havi most járt le, és a helyzet az, hogy Bálintnak még mindig nem sikerült legyőznie a gravitációt. Ez már mindkettőnk türelmét eléggé próbára teszi – az enyémet annál is inkább, mivel most járt le a „hivatalos határidő” is, amíg a bébiknek illik elsajátítani ezen készségeket –, de azért mindig lehet látni az apró jeleket, hogy valami történik, ezekkel vigasztalódunk, és ezzekel tudok most szolgálni.

Ami az új év legfontosabb fejleménye, és igen-igen örvendetes tény, hogy újra ránk köszöntött a vidámság a tornaórákon. Nem tudom pontosan, mi történt, a karácsonyi vakáció idején másfél hétig kizárólag Gergő tornáztatta Bálintot, aki gondolom kipihentebben, türelmesebben, és könnyedebb hangulatban végezte vele a gyakorlatokat (szemben velem, akiben addigra egy jókora, félelmekből táplálkozó türelmetlenségkatyvasz gyűlt fel), és amikor a téli szünet után visszakaptam a pácienst kezelésre, csak ámultam és bámultam, hogy milyen ügyesen csinálja az újabb feladatokat, a kézen és a térden járást, és hogy újra rá lehet őt venni arra, hogy a már unalomig gyakorolt felüléseket is csinálja az előírt, végtelennek tűnő 4-4 perceken át. Szóval, vagy Gergő tett csodát, vagy éppen ennyi idő kellett, hogy belerázódjon az új feladatokba, vagy csak mindannyian kipihentük magunkat karácsonykor, de a lényeg, hogy azóta újra a legjobb játék a tornaóra, és ez igen sokat dob a hangulatunkon.

Tulajdonképpen ma már egyenesen olyan érzésem volt, hogy Bálint egész nap azt szeretné, ha mindenhová úgy talicskáznám a lakásban, mint a kézen-térden járatós, mászatós feladatokban, hisz ilyenkor én a súlyát segítek neki cipelni, de ő totyog kezeivel, lábaival, és így a kormányzás is az ő kezében van, tehát oda megy, ahova akar. De mivel ezt azért egész nap nem bírom, így számára a tornaórák jelentik a mozgás szabadságát, ezért lelkesen gyakorol.

Sikerült új szerződéseket kötnünk arra vonatkozóan, hogy mit miért hajlandó megcsinálni, és e szerződésekhez egyelőre mindkét fél tartja magát. (Pl. anya komoly kacatrepertoárt halmoz fel az ágy egyik végében, amit az oda kézen vagy térden érkező alany lepakolhat, vagy a felülésekhez a csúfosan szétcincált papírlámpa helyett beszereztünk egy harapásálló jégkockalámpát, melynek tetején mindenféle legyűrendő objektumok jelennek meg, tarka labdagomolyagtól sípoló farkú egérig, gyakran színes kendővel letakarva, és a lámpa zsinórját sem tilos megcsócsálni stb. Döbbenet egyébként, hogy a kézzel felhúzós felüléseket egyszerűen nem tudom megcsinálni vele anélkül, hogy valamit ne lóbálnék a számban vagy a dekoltázsomban, addig sztrájk van, amíg nem kínálok fel valamit, amit felülve a szájába vehet.)

Nincs megállapodás arról, hogy ezek a szerződések meddig maradnak érvényben, de Bálint a napokban már jelentkezett néhány módosítási igénnyel, amelyeket az ésszerűség határain belül igyekszünk teljesíteni. Például eddig egyértelmű volt, hogy mászáskor az ágy egyik végéből indulva viszonylag egyenes vonalú, egyenletes mozgással eljutunk a másik végébe. Nemrégiben azonban Bálint rájött, hogy kézen járva kanyarodni az igazi jó móka. Eleinte csak néhány oldalirányú kitérőt tett, például az ágy sarkában várakozó mobilom és egyéb ledobott kellékek felé, újabban azonban legfőbb vágya, hogy félelmet nem ismerve lekanyarodjon az ágy szélét jelentő szakadékba, és rövid zuhanórepülést követően a padlón folytassa a portyát, feltérképezve a szoba teljes padlószintjét. Mivel nincs fontosabb, mint a jó hangulat és a siker zálogát jelentő motiváció fenntartása, lelkesen hajolgatok vele én is, de azért deréktájt ezt már rendesen megérzem.

Azt sem tudom, a tökéletes térden járásnak meddig örülhetünk (sokat vártunk rá, decemberben ez a feladat gyakorlatilag abból állt, hogy a hóna alatt fogva végigvonszoltuk Bálintot az ágyon, az elmúlt hetekben azonban sikerült kifejlesztenünk az előírásszerű titytotymozgást) – viszont az utóbbi napokban Bálintra rátört a felállós bugi: néhány ütem térden, és már a talpára is nyomja magát, és így akar lépkedni tovább… (Ez önmagában jó hírnek tűnik, de a kórházban szigorúan letiltottak minket arról, hogy állni engedjük Bálintot, ez ugyanis rossz reflexek beidegződéséhez vezethet a fokozott izomtónusú végtagoknál.)

Szóval, nem tudom, meddig tart ez az áldott állapot a tornaórákon, de tegnap szabályos forgatást rendeztettem Gergővel az egyik foglalkozás alkalmával, mert szerettem volna megörökíteni az ügyeskedő, és közben vigyorgó gyereket. Kisfilmek hamarosan a zergetube-on: http://www.youtube.com/profile?user=zergetube#grid/uploads

A legutóbbi kórházi kontrollon egyébként nem volt semmi különös, nem is találkoztunk a fődokinénivel, csak egy gyógytornásszal, aki jegyzőkönyvbe vette a kúszás-mászás hiányát, és azt mondta, hogy folytassuk az eddigi gyakorlatokat. Egy piros pontot sikerült mégis begyűtenünk, mivel a talpára állított kisfiúnál beindult a rugózás néven emlegetett jelenség, ami a lábak izomtónus-fokozódásának oldódását jelzi, és ez nagyon fontos – és vicces – dolog: amikor Bálintra rájön a rugóláb, fülig érő szájjal és hihetetlen lendülettel ugrál annak a szerencsésnek az ölében, aki épp tartja. Az egyébként, hogy nem kúszik-mászik, valószínűleg a törzs hipotóniájára vezethető vissza, ezért nem tudja felemelni a testét a földről, és hát, ezért nem megy még az ülés sem. Nagyon remélem, hogy az a tény, hogy most már szinte állandóan hasra fordul, ha talajt ér, nagyban erősíteni fogja a hát és a törzs izmait.

A szokásos forgatókönyv a játszószőnyegen egyébként valami ilyesmi: lerakom, meglát valamit, amit szeretne elérni, próbál odanyúlni, hasra fordul, hogy jobban elérje, szeretne megindulni előre, de ez ugye nem megy. Innen három megoldás van. 1. A nagy nyújtózkodás közben visszagurul a hátára, és egy újabb hasrafordulással valahol máshol, remélhetőleg valami elérhetőnek a közelében támaszkodik fel újra, és azzal szórakozik el. 2. Hason fektében elkezd körben elfordulni, és úgy szerez meg valamit. Ez nem tűnik nagy dolognak, pedig az – de nekem is csak azért tűnt fel, mert a korai fejlesztős könyvem szerint ez a rotáló mozgás is egy fontos állomása a mozgásfejlődésnek: a köztes lépcsőfok a hason kúszó helyzetbe helyezkedés és a négykézláb hintázás között, tehát nagyon remélem, hogy hamarosan tényleg ez következik már. A harmadik megoldás pedig, hogy több-kevesebb indulattal a hangjában segítséget kér anyától, de szerencsére e variáció aránya mostanában jelentősen visszaszorult a múlt havi átlaghoz képest.

Cipelni sem kell már annyit, de fellélegezni nem lehet, van új kívánság. Tulajdonképpen szerintem ugyanazt szeretné csinálni, mint szerencsésebb babák ilyen korukban már egyedül: a járóka rácsába kapaszkodva felülni, felállni, játszani a rácsokkal, meg a rajta lógó játékokkal. Ebben legjobb partnere Marika néni, a gyógytornász, aki szokta ilyen pozícióban is masszírozni, ami Bálintnak annyira tetszik, hogy aztán le se lehet vakarni a rácsokról. Ehhez persze kell két segítő kéz hónaljtájt, így továbbra sem hagyjuk unatkozni anyát, apát, nagymamát – vagy aki épp vállalkozik a támaszték szerepére.

Unalomról jut eszembe: unaloműző újévi fogadalmaimból máris sikerült néhányat megvalósítani! Először is, nekilódultunk Marika néni szombati babaúszó foglalkozásainak. Hát, azt hiszem ennek a foglalkozásnak a másik hivatalos neve, a „vízhez szoktatás” jobban lefedi azt, ami mindezidáig történt velünk. Nem mondhatni ugyanis, hogy szerelem volt az első látásra, de a fejlődés íve itt is szépen kirajzolódik. Első alkalommal kétségbeesett sírással indítottunk, amikor Bálintot beadtam apa kezébe a vízbe, ami aztán az óra végéig átalakult egy megszeppent, apához bújós, „egyszer csak vége lesz ennek is, addig meg kihúzom valahogy” típusú állapotba. Ezen egyébként csodálkoztam, itthon ugyanis nagyon szeretjük a vizet. Talán az idegen környezet, vagy az a 10 fok hőmérséklet-különbség, ami a fürdővíz és az úszoda vize között van, magyarázhatja a dolgot.

Másodszor már nagyobb körültekintéssel, a medence körül sétálgatva hangoltuk rá Bálintot az akcióra, és a sírás nagy örömünkre elmaradt, jöhetett a munka: kis lábtempózás háton húzva, arconfröcsköléssel felkészülés a merülésre (= szemet, szájat zárni!), deszkán húzás, satöbbik.

Az első vízi mosoly pedig a harmadik medencés élményünkkor köszöntött ránk, méghozzá az alsópáhoki Kolping babahotel termálmedencéjében. Történt ugyanis, hogy rászántuk magunkat az elmaradt nyaralás, és a lemondott sívakáció bepótolására, és január közepén elutaztunk egy hétre a jó nevű babaüdülőbe. A szálloda híresen bababarát, minden kisgyerekes családoknak van berendezve – bababüfé az ebédlőben, bölcsiszoba, óviszoba, mindenütt pelenkázó meg szoptatósarkok, babamedence, babaúszás, programok kisebbeknek-nagyobbaknak, laza tornaórák a szülés utáni zsírpárnákat cipelő anyukáknak –, szóval igazán minden körülmény adott volt, hogy jól érezzük magunkat, nem utolsó sorban egy lelkes nagymama és egy pótnagypapa is, akik nap mint nap vállaltak néhány óra bébiszittelést.

Ígyhát nagy lendülettel nekiduráltuk magunkat a pihenésnek: Gergő rögtön az első napon leszögezte, a pihenés titka, hogy nem nézzük az órát, és ő e szerint kíván cselekedni. Egy eltéblábolt nap után, amelyiken végül a reggeli és a vacsora között nem jutottunk sokkal tovább, mint egy órácskára a babamedencében, – levonva a tanulságokat – a következő napi menetrend-egyeztetésünk kb. így nézett ki: Amíg anyuék elmennek reggelizni 7.30-tól 8.00-ig, addig mi megtornáztatjuk Bálintot, aztán mi megyünk reggelizni, anyu marad velünk és megeteti Bálintot 8.45-ig. 9.00-kor Gergő elmegy úszni, így lesz másfél órája 10.30-ig, amíg Bálint felébred a reggeli alvásából, amire anyu babakocsizza el, mivel én 10-től megyek fitball tornára, aztán 11-től úszok és szaunázok egyet, és délben találkozunk mindannyian a babamedencében, ahol Bálinttal pancsolunk egy órát. Aztán csurom vizesen visszaloholunk a szobába, ahol anyu megebédelteti az éhségtől már ordító Bálintot, amíg anya és apa lezuhanyzik és megszárítja magát, aztán elaltatjuk Bálintot a babakocsiban és még éppen beeshetünk az étterembe ebédelni, lesz fél óránk, amíg fel nem ébred, és nem zár be az étterem… Nem folytatom…

Azt hiszem ez a ’nem nézzük az órát’ teória a következő 10 évben nálunk nem fog többet szóba kerülni. De nagyon megérte egyébként a loholás, mert így volt olyan nap, hogy nálam gerinctorna, úszás, vízi aerobic, szauna, babapancsolás, biciklis edzés volt a napirenden, ami több mint jót tett hónapok óta krónikus mozgáshiányban szenvedő testemnek-lelkemnek, különösen a másnapi thai masszázs áldásos hatásával kombinálva. Nem tudom nagymamás segítség nélkül milyen lett volna mindez, de így nagyon jó volt, hogy mindannyiunknak jutott egy kis szabadidő (és, még így is legalább annyira fárasztó volt a program, amennyire pihentető…).

Amellett, hogy Bálintot minden nap megpancsoltattuk, és sokat léptünk előre a vízhez szoktatás tárgykörében, az üdüléssel sikerült egycsapásra még egy pipát szereznem az újévi fogadalmak listáján: nyaralásunk hetén éppen zenebölcsis napok voltak a hotelben, így reggelente énekelgettünk, mondókáztunk, ölbenzötyiköltük a gyereket. Remélem lesz folytatás, bár a szentendrei zenebölcsi ideje most telibekapja Bálint reggeli alvását...

Amúgy ez a napirendegyeztetés más programokkal tényleg elég macerás. Rögtön január első hetében, újévi lendülettel, gyorsan meg is szerveztünk egy bababarátkoztatós szomszédolást itt a lakóparkban, ahol Anita szomszéddal lelkes egyetértésben elhatároztuk, hogy össze fogjuk ereszteni a babákat, hadd tanuljanak egymástól (főleg a mi Bálintunk az ő 4 hónappal idősebb Bálintjától). Ezután Anita elkezdte mondani az ő napirendjüket, amiből rögtön láttuk, hogy csak délelőtt tudnánk átmenni hozzájuk. Ezután én is végeztem egy gyors napirendelemzést, amiből kiderült, hogy kizárólag dél és fél kettő között tudok szomszédolni. És ez komoly. Ennek apropóján most le is írom a napirendünket, mielőtt még bárki kifogáskeresésnek hinné:

6.30-7.30 ébredés, 1. tornaóra Gergővel
8.30-8.00 reggeli (szopi)
8.00-9.00 reggeli játszadozás
9.00-10.30 babakocsis sétával induló alvás
10.30-11.30 2. tornaóra
11.30-12.00 ebéd Bálintnak (főzelékfalás)
12.00-13.30 „szabadfoglalkozás” (azaz a szomszédolás lehetséges ideje, ha anya lemond az ebédről…)
13.30-15.00 babakocsis sétával induló alvás
15.00-16.00 3. tornaóra
16.00-16.30 uzsonna (szopi)
16.30-17.00 szabadfoglalkozás/séta a tett színhelyére:
17.00-18.00 Dévény-masszázs/pránakezelés
18.00/18.30 vacsora (gyümölcsös bébipapi)
18.30/19.00-20.00 szabadfoglalkozás, apával
20.00-20.30 fürdés
20.30-21.30 esti szopizás (12 éven felülieknek közben a várva várt esti mozi, mostanában leginkább Gilmore Girls)
21.30-06.30 alvás (ritka kivételekkel, huhh)

Ezek a mi kis hétköznapjaink, plusz-mínusz fél órákkal nap mint nap. Adjak fel egy hirdetést a lakóparkban, hogy 12.30 és 13.30 között ráérő játszópajtást keresünk?

Kedvenc tevékenységek listáját már nehéz lenne írni, mert megfigyeléseim szerint az újszülöttnek is csak egyszer új minden vicc. Mindig úgy megörülünk, ha kitalálunk valamit, amivel sikerül megnevettetni Bálintot, hogy a végtelenségig szeretnénk kicsikarni belőle a hálás kacajokat, de az nem úgy van. Egyik nap például nem akadt a kezem ügyébe semmi érdekes, amivel a hintázós feladat közben az előírás szerint leköthettem volna a figyelmét, így érve el a helyes fejtartást. Ezért elkezdtem a hintával szemben álló szennyestartó mögött bohóckodni, fejemre tettem a kosár fedelét, aztán elkezdtem kiugrálni, mint a rugólábú bohóc a dobozból, és Bálint teljesen kész volt, gurult a nevetéstől. Alig vártam, hogy apa hazaérjen, és neki is megmutathassam ezt a varietéműsort, de főleg a közönség reakcióját. Felnőtt szemmel nézve már nincs jobb szó rá: ugráltam, mint a hülye, mire némi szánakozó mosolygást kaptam válaszul a gyerektől. Hogy gondolom, hogy egy poént kétszer el lehet sütni nála?? Ám amint apával ketten megvariáltuk egy kicsit a figurát, az előszoba falai mögül kezdtünk előugrálni, felváltva, egyszerre, tapsikolva, rögtön jött a rötyögés, és mi lelkesen ugráltunk tovább – mint két hülye. Teljesen ugyanez történt az alábbi filmen látható esetben is, amikor Bálint lekaratézta apa fejét – rötyögés egyszer, kétszer, háromszor, na de hogy megmutassuk a nagyinak is… Még jó, hogy ezt legalább sikerült rögvest megörökíteni:

Nem mindig kell egyébként bonyolult dolgokkal előrukkolni, mostanában példuál megfigyeltem, hogy azon szokott nevetni, ha sétába indulás előtt felveszem a sapkám… ??

Végezetül a rend kedvéért az aktuális térbeli dimenziók: 76 cm, 8770 g, ruhaméret: 74. Amint az a korábbiakhoz képest jelentős testsúlynövekedésből is kiderül, bejött a védőnéni hízókúrája. Bálint olyan lelkesen eszik mindent, amit a szájába adok, hogy komolyan felmerült bennem a gyanú, hogy az egész sírós decembert annak köszönhettük, hogy kiéheztettem a gyereket, mert azt hittem, hogy az, hogy imád szopizni, egyben azt is jelenti, hogy jól is lakik vele... Azóta komoly evésbe kezdtünk, és büszkén jelenthetem, hogy a gyerek nem csak a nagymama főztjét szereti, én is belelendültem a bébipapigyártásba, sütőtöktől spenótig minden megy, de a kedvenc mégiscsak az esti édesség, a gyümölcspürével tuningolt vízbegríz (tej egyelőre tiltólistán).

Így utólag van egyébként még egy, illetve két gyanúsított a decemberi nyűgösség hátterében: január 6-án két kis piros csík jelent meg Bálint alsó fogínyén, amik azóta kb. másfél miliméteres, de tekintélyes harapóerejű fogakká nőtték ki magukat!

Hát nagyjából ennyit a januárunkról, és bár nem tartozik szigorúan a tárgyhoz, de annyira szép ez az idei tél, hogy muszáj megmutatnom, milyen itt nálunk ez a rég nem láttunk ilyet hóesés!