Kenyeret és cirkuszt! - B23

Ebben a hónapban Bálint nem annyira saját új produkciók kifejlesztésére helyezte a hangsúlyt, mintsem inkább arra ébredt rá, hogy szórakoztatva lenni jó, és hogy bizonyos egyezményes jelek használatával anyából és apából újra meg újra ki tudja préselni a móka és kacagás zálogát jelentő attrakciókat. Hálás közönség, ha egyszer mutatunk neki valamit, ami elnyeri tetszését, akkor azt a végtelenségig kéri újra. És mivel édesanya a jutalmazó nevelés híve, és minden ügyeskedéséért felkínál cserébe valamit, az utóbbi időben számtalan ilyen kis örömbonbont kevertünk ki házi cukrászatunkban, amelyekkel Bálint rendszeresen megkínáltatja magát.

A vidámság kiapadhatatlan forrásai a dalok és mondókák: ha rámutat az órára, elénekeljük az óra dalát, ha a tologatós játéktáblán felbukkan a mókus, rázendítünk a „Mókuska, mókuska, felmászott a fára…” kezdetű ovislágerre, ha csigavonalat kezd rajzolni az asztalra kicseppent teával, felcsendül a „Csigabiga gyere ki...”. De vannak fifikásabb mániái is. Például, amikor állatos fényképeket nézegettünk, az elefánthoz érve befogtam az orrom, és orrhangon azt kérdeztem tőle: „Bááálint, meddig ér az elefánt ormánya?” Aztán mutogattam, hogy le a földig, fel az égig, meg bemarkolózza az almát a szájába. Azóta, ha elefántot lát, rámutat a képre, majd megfogdossa az orromat, és várja az attrakciót – oda-vissza háromszor-négyszer. Ugyanígy annál a képnél, ahol egy kislány virágot szagol, nekünk is mindig hapcizni kell a virágportól. És még sorolhatnám.

De a toplista e havi első helyezettje minden kétséget kizáróan a „fürdőszoba szelleme” néven elhíresült fenomén, ami a fürdőmester, Gergő találmánya. A fürdés záró akkordjaként egyszer elbújt a fürdőszobaajtón lógó köntösök mögé, a kezeit bedugta az ujjakba, és így kezdett el hadonászni meg pörögni-riszálni, mint egy táncos lábú szellem. Hogy mindezzel mekkora sikert aratott, az megtekinthető itt:

De ezt a filmet nem csak azért érdemes végignézni, mert percekig serkenthetjük az örömhormon-termelésünket Bálint rötyögését hallgatva, hanem mert sikerült közben megörökítenünk gyermekünk első nekiveselkedését egy-két igazi szó megformálásának! Bár a baba-apa mondogató őrület időközben lecsengett, és azóta csak mindenféle újabb hangok intenzív gyakorlását végzi, de amilyen koncentrációval formálta meg ezt a bizonyos babát, és amilyen öröm ült ki az arcára minden egyes alkalommal, amikor sikerült létrehoznia a hibátlan hangkombinációt, biztosak lehetünk benne, hogy Bálint kezdi kapizsgálni, hogyan lesz a hablatyolásból értelmes, jelentéssel bíró szó. Most ott tartunk, hogy megint sokat mondja: tetetetetetete, dedededede, ezezezezez, meg adjál, adjál, adjál – szóval ez még mindig a ciklizálós fázisa a beszédfejlődésnek –, de ami részemről bizakodásra ad okot, hogy sokkal több féle hangot próbálgat, mint eddig, és sokkal gyakrabban. Izgiii…

Bálint minden bizonnyal azt a korszakát éli, amikor mindig azt szereti ezerszer újra látni, hallani, csinálni, amit már megismert, kiismert, szeret. Azokon a helyeken, ahová rendszeresen járunk, úgy viselkedik, mint egy menetrend szerinti járat. Hiába kapott a  múltkor anyukámnál egy kisvasutat, addig nem érdekelte, amíg körbe nem járta a háznak mindazon szegletét, ahol valamit csinálni SZOKOTT. Be az egyik sarokba a golyógurító toronyhoz, a másikba a lábmasszírozófáért, aztán egy kis zöldségrámolás a konyhában, WC-lehúzás és WC-papír tépkedés a fürdőszobában, bizonyos szekrényajtók és fiókok ki-be, és utána jöhet minden más.

Hasonlóan jártunk a Gézengúzban Cilinél, a gyógypedagógusnál, aki a fognövesztés keserves hónapjai után úgy döntött, egy másik szobában kezdjük újra a foglalkozásokat, ahová nem kötődnek „rossz emlékei”. (A „rossz emlék” annyit takar, hogy amikor szenvedett a fogaitól, nem vette túl jó néven, ha mindenféle feladatokkal nyaggatták, hanem leginkább bújt hozzám, hogy szopizzunk, vagy mutogatott az ajtó fele, hogy menjünk ki.) Ezért a múlt hónapot a „varázsszobában” kezdtük, ahol mindenféle különleges fényforrások, bugyborékoló akváriumlámpa, egy hatalmas dob, egy csilingelő állvány és egy „hintakukac” jelenti számára a fő attrakciókat. Ezek valóban megalapoztak egy új, vidám korszakot a foglalkozásaink történetében, csakhogy Bálint minden alkalommal sorra mutogatja, hogy mit szeretne újra kipróbálni ezek közül, ahelyett, hogy a tananyaggal foglalkozna. De jut is, marad is alapon Cilivel megbékéltünk ezzel a helyzettel. Ő azért meg tudja mutatni nekem, hogy mit kell gyakorolnunk, Bálint is kapható ezekre a feladatokra két szórakozás szünetében, aztán otthon meg van időnk elmélyíteni a tanultakat.

Az itthoni gyakorlás pedig időről időre szép gyümölcsöket terem. Nemrég megint észrevettem, hogy bizonyos dolgok, amik pár hete még feladatot jelentettek, mostanra igazi játékká avanzsáltak. Ilyen például a rajzolás, ami januárban még kínkeserves kézfacsarós erőlködés volt. Próbáltuk zsírkrétával, filctollal, mágneses rajzolótáblával, de mindig nagyon kellett erőlködnöm, hogy Bálint kézfejét úgy fordítsam, hogy a toll vége leérjen a papírra, és aztán még húzgáljunk is legalább egy pár vonalat. Kicsit erőltettük ezt a dolgot, aztán kicsit pihentettük, kicsit meg kitaláltunk helyette egy könnyebb változatot, az ujjal rajzolást, és aztán egyik napról a másikra valami kapcsoló átbillent Bálint agyában, és ma már nem múlhat el reggeli anélkül, hogy a mágneses rajzolótábláját elő ne vennénk. Teljesen begerjed, ha kezében a toll, vonalaz mint az őrült, átveszi a tollat egyik kezéből a másikba, különös módon pont a jobb kezével még valami mintákat is megpróbál rajzolni a húzogatás helyett, kiveszi a pecsétformákat a játék oldalából, azokat is használja, a csúszkával letörli a lapot, hogy újra kezdhesse, aztán felém nyújtja a tollat, hogy én rajzoljak neki – teljesen rá van cuppanva a témára. Ilyenkor sajnálom, hogy nem csinálunk „ilyen volt-ilyen lett” videókat.

Pont a rajzoláshoz kapcsolódik egy másik aranyos fejlesztése, ami olyan jólesően éreztette velünk, hogy Bálintnak már nagyon is vannak olyan „tudom, hogy mit akarok, és azt véghez is viszem”-dolgai: Amikor még nem ment a tollal rajzolás, Cili ajánlotta, hogy vegyünk ujjfestéket, azzal könnyebb maszatolni, de ez is jól fejleszti a szem-kéz koordinációt. Ujjfestékvásárlásig ugyan nem jutottunk, de rájöttünk (pontosabban Bálint rámutatott), hogy a tányéralátétre csöppentett piros gyümölcsteával is nagyszerűen lehet rajzolni. Ezt aztán később nem is bíztam a véletlenre: egyszer, amikor nem volt csöppenés, megfogtam a cumiját, és rálötyögtettem egy kis teát az alátétre, hogy nesze gyerek, rajzoljál. Másnap a következőket látjuk reggeli közben: Bálint megfogja a tányéralátétet, megfordítja, hogy ne a mintás, hanem a sima fehér fele legyen felül, aztán veszi a cumiját, addig döntögeti, hogy kicseppenjen pár csepp tea, a cumit szépen visszaállítja a helyére, majd vidáman elkezdi rajzolni a csigabigát – amikor elfogy a muníció, haladéktalanul utántölt. Mi meg csak ujjongtunk, hogy milyen ügyes. Azóta ezt rendszeresen végzi, ha nincs kéznél a rajzolókája, és új technikákkal – mint például joghurtpancsolás – kísérletezik.

Csuklófacsarós erőlködés volt 1-2 hónapja a ritmushangszerekkel való ismerkedés is, ma pedig Bálint alig várja, hogy felcsendüljön a Thomas, a gőzmozdony zenéje, amit ő végigkísér az előírásszerű rumbatökös-csilingelőbotos csuklóforgatós kalimpálással. Ebből az is kiderül, hogy majdnem két éves gyermekünk életébe bepöfögött Thomas. A mozdony jött, látott, győzött, és várhatóan még sokáig marad – beállt a „nézzük meg ezerszer ugyanazt” dolgok sorába. Bálint ezen belül is láthatóan a mese elejét és végét szereti legjobban, ami mindig azonos: a beköszöntő pár mondatot, amikor lehet integetni Thomasnak, a végén meg a főcímzenét, amit végigugrálunk meg kalimpálunk a hangszerekkel.

E lelkesedést kihasználva mostanában a Dévény-masszázsok idején is mesenézéssel kábítjuk, aminek Marika néni nagyon örül, mert egyébként már komoly erőfeszítéseket kíván egy teljes órára röghöz, azaz a masszírozószőnyeghez kötni a gyereket.

De a „Kenyeret és cirkuszt!” szlogen mindkét fele illik most Bálintra. Végre megjött az étvágya, mindenből enni akar, amit csak ehetőnek lát, és kábé kétszer annyit, mint eddig. Biztos növésben van :) Az eredmény, hogy már majdnem 11 kg (10900), és két éves korára talán belenő az 1–1,5 éves kor címkéjű 86-os nadrágokba, amiket még az őszre vettem neki, de akkor leestek róla (nem értem ezeket a ruhaméreteket…).

Aztán van még valami furcsaság ezzel a növés-fogyás-erősödés-legyengülés dologgal. Bálintnak már tavaly nyáron is voltak olyan korszakai, amikor másodpercekbe tellett, hogy ebbe-abba kapaszkodva felálljon. Ezeket az időszakokat aztán már többször is követték szünetek, így mostanában is: láttam, hogy szeretne felállni, mondjuk a kiságyban, de akárhogy erőlködött, nem ment. Aggódva figyeltem ezt, és Piroskánál a gyógytornásznál is rákérdeztem – szerinte lehet összefüggésben a növekedéssel: a hirtelen megnyúlt izmok átmenetileg elgyengülhetnek. Remélem most tényleg az erősödés útjára lépünk: tegnap, ma megint pármásodperces villámakció keretében láttam felállni a kiságynál, sőt, utána megint elkezdett próbálkozni az oldalazó lépegetéssel, ami egy kezdeti fellángolás után szintén szünetelt az elmúlt hónapokban.

Hogy mégse maradjunk valami „mozgásbéli” fejlemény nélkül, a tavasz beköszöntét ünneplő első játszótéri kalandunk alkalmával csodálatos felfedezést tettünk: Bálint megtanult ülve csúszdázni! Mikor ősszel utoljára voltunk, ez még szóba se jött, csak fekve élvezkedtünk. De most: felültettem a gyereket a csúszda tetejére, mondtam neki, hogy dőljön előre, és lökje magát a kezével, mire ő szégyenlős izgalommal vigyorgott rám, és így szemeztünk egy-két percig, aztán kicsit meg kellett taszigálni, hogy beinduljon, de egy-két csúszás után rákapott az ízére, és úgy de úgy nevetett, örült ő is ennek az újdonságnak, hogy aztán alig lehetett levakarni a csúszdáról. Néhány hátradőlés még becsúszik, de legtöbbször szépen tartja magát. Az otthoni nagy csúszda még nehezebb terep, de remélem most már lesz olyan kegyes hozzánk az időjárás, hogy sokat gyakorolhatunk!

Ami pedig jövőbeni terveinket illeti: megkezdtük a visszaszámlálást a második szülinapig. E határidőre két célt tűztünk ki magunk elé: megtanulni elfújni a gyertyákat – ezt minden este gyakoroljuk lefekvés előtt, de egyelőre csak mi szórakoztatjuk vele Bálintot. A másik, még nagyobb feladat az lenne, hogy leszokjunk a szopizásról. Már sikerült a „létminimumra” szorítani az alkalmakat: a reggeli ébredéskor és az elalvások előtt, délután meg este van szopi, de hogy innen hogyan fogunk továbblépni, azt nem tudom, mert ezekhez Bálint annyira ragaszkodik, hogy borzasztó árulásnak venné, ha megfosztanám őt ezektől… Nem gondoltam, hogy ez egyszer ekkora nehézség lesz, de most már úgy látom, arra hiába várok, hogy magától elmúljon, és amikor a múltkor a youtube-on láttam egy nőt, aki a nyolc éves gyerekét szoptatta, megijedtem. Ha valakinek van ötlete a lelki fájdalomtól mentes elvonókúra mikéntjére, ne habozzon megosztani velem!