Jó hírem van mindenkinek, aki még az előző havi beszámolón sem tudta átrágni magát: ez most nagyon rövid lesz, hiszen az előző olyan lassan készült el, hogy gyakorlatilag felöleli a 19. hónapot is. Ráadásul eseményekben sem dúskáltunk az elmúlt két hétben, mivel Bálinttal összeszedtünk egy kiadós hörghurutot, ami miatt azóta szobafogságban vagyunk, minden programunkat lemondtuk és gyógyulunk. Az idei első hóesés is éppen orvoshoz menet ért bennünket, Bálint szkafiba bugyolálva, láztól kókatagon, totál rezignáltan szemlélte a különös égi tüneményt, majd úgy döntött, hogy inkább alszik rá egyet - szóval tényleg nagyon beteg volt.
Hogy mégse unatkozzunk annyira, az egyik hurutos hajnalon alkalmunk nyílt kipróbálni a bizonyos negyvenfokláz-hűtőfürdő kalandot. Mit ne mondjak, nagyon megrázó élmény volt hidegvizes törülközőbe tekerve szorongatni a tűzforró, ernyedten lógó kis testet, amíg elkészül a hűtővíz, és remegve tolni aztán a lázmérőt a popójába, hogy sikerrel jártunk-e, megadja-e magát a forróság vagy tovább tombol. Olyan valami pillanatok voltak ezek, amikor az ember tényleg átérzi, hogy mit jelent anyának, apának lenni.(A kép csak illusztráció :)
A magas láz pozitív mellékhatásaként viszont elérkezett az életünkbe egy komoly mérföldkő: Bálintot végre sikerült rávenni, hogy napközben is az ágyában aludjon! Tudom, hogy súlyos, de az elmúlt másfél évet végig babakocsiztuk a napközbeni alvás érdekében… szóval tényleg nagy dolog!
A lázas gyerek persze ájultan aludt a kiságyban is, én pedig úgy éreztem, eljött az idő, most vagy soha, átszokunk! Korábban is volt néhány tétova nekiveselkedésünk, de általában fél-egy óra sírás és semmi alvás lett a vége, így egy idő után nem is eröltettem a dolgot, inkább megmagyaráztam magamnak, hogy a babakocsiban alvó gyerek legalább sokat van jó levegőn. De a tél beáltával azért ez kezdett elég nagy gondot jelenteni. Nos jelentem, ahogy ment le a láza, úgy kellett hozzá ugyan egyre több idő, hogy Bálint az ágyban is elaludjon, de második hete kitartunk az elhatározásunk mellett. A dolgok jelen állása szerint másfél óra keljfeljancsijáték a kiságyban a bevezető, de végül mindig győz az álmosság.
Persze nagyon remélem, hogy fog azért ez még alakulni, mert bár vicces, ami a bizonyos másfél órán át megy – lefektetem, feltérdel, mászkál, játszik a macikkal, feláll, ki akar jönni, lefektetem, majd kezdődik az egész előről, hol vigyorgás, hol pityergés kiséretében – de azért ez nagyon sok pocsékba ment idő. De most már végigcsináljuk, soha jobb alkalom nem lesz erre.
És a másfél óra cirkusznak is van örvendetes momentuma: a kiságy rab oroszlánja rendszeresen bemutatja, hogy hálózsákba bugyolálva is vidáman fel tud álldogálni a rácsba kapaszkodva! Gondolom nem kell magyaráznom, milyen nagy öröm számunkra ebben a látványban gyönyörködni.
Valami biztosan alakul már ezzel a kapaszkodva állással, mert a hetekben láttuk tőle először azt, amit a mozgásfejlődés stádiumaként ezzel a cimkével jelölnek: „bútorokba kapaszkodva oldalazva lépeget”. Lassacskán megy még csak, sok biztatás kell hozzá, néha becsúszik egy-egy keresztbelépés is, amiért a gyógytornászok csóválják a fejüket, de mégiscsak itt van, megjelenőben ez a dolog.
Ahol most megint türelemre kell intenem magam, az a beszédfejlődés területe. Aktív szókincsünk még mindig nullán áll ugyanis, de kommunikációnk ennek ellenére rendületlenül fejlődik. Először is, jó ideje konstatáltam, hogy már nem beszélek úgy Bálinttal mint egy nagyotthallóval vagy a nyelvet törő külföldivel azért, hogy megértse, amit mondok. Néhány napja pedig megjelent egy új szokása: folyamtosan mutogat, hogy ezt és ezt szeretné megkapni. Ez akkor kezdődött, amikor praktikus okokból az etetőszékét átköltöztettem a játékospolca mellé. Azóta minden étkezésünk úgy zajlik, hogy két falat között elmutogatja, hogy mivel szeretne játszani, akkor azt megkapja, kicsit elszórakozik vele, aztán jöhet a következő. A legjobb játék ebben valószínűleg anya ugráltatása, mert ha végigértünk a polcon, akkor a képeket kell leakasztgatnom a falról. De nem bánom, úgyis időmilliomosok vagyunk ebben a hörghurutos-itthonülős üzemmódban, legalább elszórakozunk.
Hát nagyjából ennyi, ami említésre érdemes. Meg hogy végre tényleg lazultunk egy kicsit (már amíg betegek nem lettünk), hétvégenként volt alkalmunk barátkozni is, és az idén sem maradt el az adventi koszorúkör, anya egyik kedvenc téli eseménye, amelynek hangulatáról legjobb, ha a fotók beszélnek - itt:
http://picasaweb.google.com/aniko.bedi/AdventiKoszorukor2010#!Ja, és ide a szokásos utolsó bekezdésbe még pont befér: a négy szemfog úgy döntött, hogy a lázas bocinak nincs elég baja a hörghuruttal, és éppen most látják elérkezettnek az időt, hogy előbújjanak, így együtt, kézenfogva. Úgyhogy hosszú hónapok hallgatása után négy kis fehér csúcsocska feszegeti Bálintunk elgyötört fogínyét, hurrá! Osztálylétszám – kis megelőlegezett bizalommal – 12!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése