Tavasz, nyár, ősz, tél és megint tavasz... - Bálint 1 éves

Hát itt van megint a tavasz, pont olyan szép, mint egy évvel ezelőtt, a virágok is pont ugyanúgy nyílnak a kertben, de soha még ennyire nem érezhettük át, mit is jelent, ha eltelik egy év az életünkből. A csodálkozva pislogó babacsomagból lett egy kisfiúnk, már visszagondolni is sok, mi mindenen mentünk keresztül, és mennyit változott az életünk, mi magunk. Az öröm mellett egy évvel ezelőtt persze nagyon meg voltunk ijedve, és most sem tudjuk, a megnyugvásra mennyit kell még várnunk, de az biztos, hogy már így is nagy utat tettünk meg.

Egy évvel ezelőtt önvédelmi okokból igyekeztem valamiféle  hollywoodi történetként elképzelni, ami ránk vár: először a sokk, aztán a kemény meló, és az első szülinapi torta mellett a könnyes visszaemlékezés és a boldog megkönnyebbülés: túl vagyunk a nehezén. Az persze már világos, hogy az életünk történetét nem hollywoodi forgatókönyvírók írják, és a feladat, az feladat tényleg, nem lehet olcsón megúszni a dolgot.

Szerencsésebb babáknál ugye ez az egy éves kor környéke a totyogós korszak kezdetét jelenti, amitől mi még láthatóan messze vagyunk, de mégis mindig, amikor már kezdene nagyon nehezen menni a türelmes várakozás és a nem nekikeseredés, Bálint lead valami jelet biztatásképp, hogy igenis van továbblépés. A legutóbbi ilyen eset másfél hete történt, amikor is egy álmos délutánon fogta magát, és négykézlábállásba húzódzkodott, majd ahogy az a nagykönyvben meg van írva, boldogan vigyorogva hármat hintázott előre-hátra, mígnem szétcsúszott keze-lába, és ismét ott támaszkodott a hasán, mint előtte. Aztán egy hétig nem láttunk semmi hasonlót, és megint kezdett úgy tűnni, mintha csak álmodtuk volna az egészet, de nem hagytuk annyiban, időről időre erőszakkal négykézlábra állítottuk, és az utóbbi napokban ilyenkor már hosszú másodpercekre megtartja magát, és próbálgatja ezt a hintázósdit. Emellett, hogyha felhúzzuk ülésbe, letámaszkodik valamelyik kezére, és amíg nem kezd nagyon nyúlkálni valami után, egész ügyesen elücsörög. (Arról ne is beszéljünk, hogy ha lefogjuk a lábát, hasizomból simán felül – de ez ugye nem a szabályos módja a felülésnek, így csak a sok torna mellékhatásaként tekinthetünk rá.) Szóval, mivel mindezeket még nem teljesen önállóan csinálja, egyelőre nem BREAKING, de mégiscsak NEWS, íme a dokumentáció:

A mozgásfejlődésben tehát nagyjából itt tartunk, de amúgy meg annyi kis apró mozzanat tarkította az elmúlt egy-két hónapot, hogy szinte mindig van minek örülni, és a fognövesztős napok kivételével Bálint is olyan vidám gyerek, egyre-másra fedez fel maga körül új dolgokat, amikkel elszórakoztatja vagy elszórakoztattatja magát. A legújabb mánia: a kilincsek. Ma egy órát vártunk oltásra a dokinál, és nem tudom, hány ajtót, és hányszor kellett volna ki-be nyitnunk-csuknunk, ha nem érkezik meg az egyik szomszéd kisfiú, aki azért legalább olyan érdekes volt számára, mint az ajtók.

Aztán az egyik kedvencem: Bálint éppen a húsvéti vacsi közben elkezdett tapsikolni. Fogalmam sincs, hogy a beszédből mit, mennyit ért meg, de az egészen biztos, hogy a tapsi-tapsi kifejezést nagyon gyorsan társította is e tevékenységhez, mert utána ezt kérni is lehetett tőle, hogy csinálja. Most már váltott: akkor tapsol, ha tetszik neki valami. (Nem is gondoltam, hogy ez egy ennyire elemi reflexünk…) És hogy minek tapsol például? Tapsol, ha hazajön apa, vagy jön a nagyi bébiszittelni, vagyis tulajdonképpen bárki jön, akit ismer és szeret, vagy még nem ismer, de majd megszeret. És ami nagyon aranyos: saját magának a tükörben. Vagy: pár napig mindig biztosan tudhattam, mikor van kész a reggeli kaki, mert ezt is megtapsoltuk. És a kedvencem: vigyor és taps kíséri, ha a lakópark aljába, a patakpartra nyíló kapuhoz érünk, és anya kezében megcsörren a kulcs, amiből Bálint egyértelműen tudja: vadregényes séta következik, a végeláthatatlan esőzéseknek köszönhetően hangosan zubogó és vízesésekkel tarkított patak mentén, ahol ráadásul biztosan találkozunk majd valamelyik szomszédasszonnyal és csemetéjével.

Még mindig, és egyre jobban érdeklődik ugyanis a méretben hozzá illő kisgyerekek után. Mostanában már nem hallottam sikongatni sem ismerkedés közben, sokkal higgadtabban közeledik a többiekhez, de az igaz, hogy a hajhuzigálás és a kézbeharapás azért még láthatóan megfordul a fejében.

A tapsizáson felbuzdulva nekiduráltuk magunkat, hogy megtanítsuk pápázni is, de egyelőre erre a vezényszóra is tapsikolás a válasz – ami mindenesetre cuki.

Szembeötlő változás még, hogy a korábban szinte kizárólagos orális orientációja (=mindent a szájba gyömöszölve lehet a legközelebbről megismerni), kibővült a taktilis érdeklődéssel: nagyon szereti simogatni a különböző érdes felületeket, bútorszöveteket, vagy percekig elszórakozik azzal, hogy a tenyerét lehuzigálja a radiátoron vagy az ablaküvegen, és hallgatja, hogyan csikorog. Emellett felfedezte a lábait is, van, hogy lefekszik mondjuk a fal vagy a radiátor tövébe, és égbe nyúló lábaival elkezd dobolni rajtuk. Zeneműveket egyébként nemcsak radiátorra, de ruhaszárító állványra is szívesen komponál.

Aminek még nagyon örülünk, hogy igen megszerette az uszodát. Hogy a víz, vagy a többi gyerek miatt, azt nem tudom, de most már végigvigyorogja az órákat, tapsikol az apjának, ha a víz alatt buborékokat fúj neki, vidáman lubickol és hajkurássza a többi gyereket. Hogy mennyire lelkes, azt a múlt alkalommal láthattuk igazán: nagyon későn aludt el, ezért nem volt szívünk felkelteni 11-kor, amikor a foglalkozás kezdődik. De kihagyni sem akartuk teljesen, így ébredés után a szokásos egy óra helyett 25 percet tölthetett a medencében. Alig bírtam felöltöztetni, úgy kiabált, ficánkolt a pelenkázón, ment volna vissza a vízbe, tudta, hogy neki ennél ebből biztos hogy több jár.

Elmondhatatlan jó érzés látni, hogy már ennyire van akarata, emlékei, szokásai, és hogy megért bizonyos dolgokat. És, nagyon bírja már unni a kis játszószőnyegét, pedig övé az egész nappali. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen hamar eljön az a kor, hogy a gyereknek nem elég az anyja és az ezer játék, társaság kell, vagy legalább valaki, akivel anya elbeszélget, és azt lehet figyelni, de minél zajosabb a dolog, annál jobb, és felejtsük el, hogy lehet egész nap otthon ülni. Szóval nem lehet, menni kell, vagy jöjjön valaki.

Szerencsére áprilisban egyik szülinapi buli érte a másikat, nem is beszélve a nagymama és a nagypapa ötvenedik! házassági évfordulójáról, úgyhogy adtunk a társasági életnek!

És hogy anya is bírja a tempót, Gergővel végre sikerült beszerkesztenünk az életembe heti 3 fittnesskimenőt, és most már végre van is némi foganatja. Nem is tudom, mi lenne különben, mert Bálint egyébként örvendetes akaratossága azért napról napra komoly fizikai kihívások elé állít (lásd ajtónyitogatás, vagy az ezerféle cselezés, hogy akkor is tornázzon, ha nagyon is mást akar épp csinálni – ez utóbbi meccset egyébként mostanában sokszor nem is én nyerem sajnos…) 100% szülői figyelem mellett ugyanis 100% a vidámság, előbbi hiányában viszont legtöbbször 100% hiszti az eredmény. Na, de az energiaszintem kezd helyreállni, jöhet a nyár!

Egyébként az egyik tornaóra (body art névre hallgat) segített jobban megérteni azt is, ami Bálinttal történik. A feladatok végrehajtása közben ugyanis mindenféle komoly egyensúlyérzéket, rugalmasságot és izomerőt egyidejűleg igénylő pózt kell felvenni, és sokszor megdöbbenek, hogy közelítőleg sem tudom megcsinálni azt, amit az edző olyan könnyedén mutat be, mint a világ legtermészetesebb dolgát. Ezekben a pillanatokban mélységesen átérzem, milyen lehet Bálintnak, amikor megpróbál négykézlábra állni...De ha hinni lehet az edzőnek, a kitartó gyakorlás meg kell hogy hozza az eredményt - ahogy nekem, úgy neki is.

Ami pedig a jogosítványt illeti: egy meglepő könnyedséggel abszolvált rutin-, és egy tanulópénznek elmegy forgalmi vizsgát tudhatok a hátam mögött. Remélem a következő két hétben sikerül leszoknom a vizsgabiztos által legfőbb hibámnak felrótt súlyos jobbra tartásról, és nekifuthatok újra a vizsgának. A vezetést egyébként sokkal jobban élvezem, mint azt előtte gondoltam volna, úgyhogy reménykedem.

Egyszer megkérdeztem Gergőt, mit hagytam ki a beszámolómból, és azt mondta, azt, hogy ő milyen szuper apa. Most, az egy éves születésnap apropóján én is úgy érzem, itt az idő közhírré tenni: Gergő szuper apa. Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor nem volt itthon este a fürdetésre, de ugyanarra a kezemre még az is ráférne, hányszor maradt el Bálint reggel hétkor esedékes tornája, ami az ő reszortja, és ez már önmagában is több mint szép teljesítmény. Mindemellett – ahogy az várható volt – fáradhatatlan, ha arról van szó, hogy meg kell nevettetni a gyereket. Nem sorolom tovább, a lényeg, hogy az elmúlt egy évet jeles bizonyítvánnyal zárta, amit most épp egy teljes hét szabadsággal ünneplünk, mivel szuperhősünk, aki nem arról híres, hogy sokat panaszkodna, jelezte: kimerült. Azt hiszem ideje kitalálnunk, hogyan lazíthatunk egy kicsit a babás életünk menetrendjén úgy, hogy mindenkinek jusson egy kis privát feltöltekezési lehetőség.

És ha szuperhősökről beszélünk, nem maradhatnak említés nélkül a nagyik sem! Anyukámra korábban is mindig számíthattam, de most, hogy vezetni járok, megszámlálhatatlan órát töltött bébiszitterkedéssel. Bálint imádja, szinte észre sem veszi ilyenkor, hogy elmegyek, tudja, hogy a nagyi mindig kitalál valamit, valami mást, mint amit anya meg apa szokott. Marcsó, a kiváló szakácsnő pedig az ellátmányozásunkról gondoskodott rengeteget. Tényleg nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy ennyi segítséget kapok, és ezúton is nagy nagy köszönet ezért mindenkinek!

Végezetül a jegyzőkönyv kedvéért: az első szülinapon a következőket mutatták a műszerek: 9300 g, 75 cm (jó, tudom, ez 3 centivel kevesebb, mint a múlt hónapban, de a védőnéni csak pontosabban mér…), fejkörfogat: 44 cm. Fogak száma: 2 lent + 4 fent, szemüvegben eltöltött napok száma: kb 5, de rajta vagyunk a témán.

Az ünnepelt üzeni, hogy mindenkit puszil, és köszöni a sok szülinapi ajándékot! A bocizsúr képei megtekinthetők itt: (HAMAROSAN)