Nemrég megtudtam, hogy a Fogtündér nem az, aki a fogakat hozza, hanem aki a kipotyogó tejfogakat elviszi, és csokit hagy helyettük a párna alatt. Ezek szerint nem tudjuk nevén nevezni azt, aki az első fogak növekedéséért felelős, és nem véletlen, hogy senki nem kívánta még becézgetni az illetékest. Bálint sokáig hanyagolta ezt a témakört, majd kilenc hónaposan bújt ki az első két fogacskája, most viszont úgy tűnik, szeretné egycsapásra behozni a lemaradását, és megfigyeléseim szerint nyolc fogat próbál egyszerre kipréselni magából: felül szemfogtól szemfogig hatot, és alulra is két kísérőt a meglévők mellé. Ha jól értelmezem a jeleket, az elmúlt heteinket nagyjából ez határozta meg.
Például a kúszás mászássá fejlesztése is szünetelt jó két hétig, mert képtelenség volt lerakni a földre, folyamatos babusgatásra és szórakoztatásra szorult, hogy megfeledkezzen kínjairól. Maradt a karbanséta, kézbenrugózás, szekrényajtó-nyitogatás minden mennyiségben. Még a babakocsiból bámészkodva telt leggyorsabban az idő.
Ez a pár hét nyűgös időszak annyira lefárasztott, hogy rendesen erőltetnem kellett az agyamat, amikor megpróbáltam felidézni, hogy mi is történt velünk mostanában. Ami biztos, hogy próbáltuk siettetni ezt a nem túl kapkodós tavaszt. Így például március 15-én Francisékkal nekivágtunk az idei első kirándulásnak. Csak arra nem számítottunk, hogy ha felmegyünk a hegyre, akkor mínusz 2 fok és szállingózó hóesés vár ránk simogató napsugarak helyett…
De a lényeg, hogy megvolt, és azóta a tavasz is jobb belátásra tért, mi pedig lelkesen sétálgatunk a patakparton, és ismerkedünk, akivel csak érünk. A görkorizni tanuló Zsófi húgom – azaz az öt éves nagynéni – például különösen tetszett Bálintnak.
Aztán a melegedő és hosszabbodó napokkal az udvar is egy csapásra megtelt gyerekzsivajjal, és ebből immár mi sem maradhatunk ki: délutánonként kijárunk bandázni a többi gyerekkel (és persze az anyukkal). Bálintot állatira feldobja a hintában meg a csúszdán sikongató kicsit nagyobbak ricsaja, és szeretne mindenkivel megismerkedni. Akit csak lehet, megtaperol – mondjuk simogat –, mindeközben hangosan sikongat, hogy el sem tudjuk dönteni, ennyire örül, vagy mindjárt sírás lesz a vége, de többnyire aztán mégis vigyorog. Nagyon érdekes, hogy milyen látványosan megkülönböztet a reakcióival idegent és ismerőst.
Mióta így rákapott az ismerkedés és a kinti mulatságok ízére, ha bent vagyunk, szinte állandóan az ablakban gubbasztana, és ácsingózna kifele, vagy a kintről beszűrődő gyerekzsivajt hallgatja.
Közben pár napja valószínűleg lezárult ennek a fognövesztő menetnek a legnehezebb szakasza (bár fehérleni még nem fehérlik semmi újdonság, csak a csíkokat látjuk a fogínyén), és helyrebillenni látszik Bálint kedélyállapota. Bár aktuális hobbitevékenységinek zöméhez megintcsak szülői segítséget igényel (sólámpanyalogatás, forgalomszámlálás a pelenkázó tetejéről az ablakon kibámulva, a legkülönfélébb nehézségi fokozatú nyitási technikát igénylő szekrényajtók és fiókok nyitogatása), mégis újra napirendre került a padlószint önálló feltérképezése, és eközben a kúszás továbbfejlesztése.
De úgy tűnik, mindenért nagyon meg kell dolgoznunk: a négykézlábra állás és a felülés továbbra is várat magára. Már nem is részletezem, hogy így az első szülinap közeledtével milyen nehéz ez a várakozás, a lényeg, hogy tesszük a dolgunk, és reméljük, meglesz a gyümölcse. Szerencsére megint van apró jel, ami arra utal, hogy erősödik a törzse, és van remény az előrelépésre: a hintában ülve már hosszú percekig is elvan úgy, hogy nem dől ki semerre, szép egyenes háttal ül, csak a kezével kapaszkodik a kötélben, ami látványos fejlődés a kezdetekhez képest, amikor néhány másodpercig ült csak meg támaszték nélkül. Az alábbi kis videót azonban nem csak emiatt érdemes megnézni, kiválóan megfelel a „mit ki nem találunk, hogy elszórakoztassuk” témakör dokumentálására is.
És hogy mi se unatkozzunk, házi feladatból is van mindig új. Az e havi Bálint szemüveghez szoktatása lett volna. Elkészült ugyanis a cuki kis szemüveg (csak hogy még jobban összezavarjuk a „kire is hasonlít ez a gyerek” tippverseny résztvevőit), de természetesen a szemüveg addig az egy másodpercig marad csak meg rajta, amíg ráadjuk, első dolga, hogy lecincálja a füléről, és rágni kezdje. Egyetlen sikersztorink van: szkafiba bugyolált kézzel tehetetlennek bizonyult az ellenféllel szemben, így egy teljes kirándulásnyit szemüveges gyerekünk volt. A szkafiszezonnak azonban örvendetes hirtelenséggel vége szakadt, így nincs mese, rá kell szánnunk magunkat a szadista szemüveghez szoktatós módszerre, a pupillatágítós szemcseppezésre: ellazult izmokkal ugyanis nem tud fókuszálni (= csak homályosan lát), így csak a szemüveg segíthet rajta. Állítólag ez a módszer működik, mert a babák is rájönnek, hogy élesen látni jó ¬– hát majd kiderül…
Eseményszámba megy még, hogy március eleje óta vezetésórákat veszek, ami többszörösen jó hír. Egyrészt, mert kifogtam egy végtelenül türelmes oktatót, aki az ötödik rutinórán kivitt a 11-es útra, hogy irány a pomázi tanpálya, és ezzel megmutatta, hogy számomra sem lehetetlen ez a dolog. Emellett a vezetésórák egyben azt is jelentik, hogy hetente kétszer-háromszor – a bébiszitterkedést vállaló anyukám jóvoltából – néhány órára szabadlábra kerülök, és kiszellőztethetem kicsit a fejem.
De mindezeknél is fontosabb, hogy ha tényleg sikerül megszereznem a jogosítványt, plusz a bátorságot mellé, hogy kimerészkedjek a nagy és veszedelmes városi forgalomba, nagy szabadság szakad ránk Bálinttal, amit a szín tiszta élvezetek mellett arra is fordíthatunk, hogy eljárjunk a pomázi korai fejlesztőbe. Még nem írtam róla, de 9 hónapos korában pszichológusnál voltunk kontrollon, aki egy teszt elvégzése után úgy nyilatkozott, hogy Bálint pszichomotoros teljesítménye 7-9 hónapos kor között szór (azaz, mindent tud, amit 7 hónaposan kell, tud 8 és 9 hónapos korban elvárt dolgokat is, de van, ami ezek közül hiányzik). A hiányosságokat azonban vélhetően az izomtónus-eloszlási problémák, és az ebből fakadó mozgásbéli elmaradások okozzák (pl. a feszesebb kezek miatt nem ment még neki a csippentőfogás). De látszik, hogy azt is akarja csinálni, amit nem tud, és mivel nagyon érdeklődő, jól motiválható, jól fejleszthető – az viszont valószínűsíthető, hogy lesz szüksége fejlesztésre.
Szóval ez a vezetés dolog tulajdonképpen életbe vágó, hogy el tudjunk jutni ide-oda, és ne Gergő szabadságai kopjanak a végtelenségig e miatt. Ideje tehát felébreszteni magamban az anyaoroszlánt, és túllépni az árnyékomat – én nem tudom, miért ekkora mumus nekem ez a vezetés, amikor mindenki tud… Jövő héten rutinvizsga, tessék drukkolni!
Tökéletes ráadás, hogy minden vezetésóra rendesen megizzaszt, így kiválóan hozzájárul a szülés utáni, de leginkább a szoptatás idején (és még ennél is közelebb az igazsághoz: az itthonülős csokifalós téli depi közben) felszedett zsírpárnák leadása érdekében végre megkezdett fogyókúrámhoz – ami persze nem lehet túl drasztikus, mert a szopizáshoz változatlanul igen ragaszkodunk, mindketten. Duplázódó adag főzelékek és gyümölcspempők ide vagy oda, nincs jobb itóka, mint az anyatej, és az esti elalvás is elképzelhetetlen e nélkül. A kiváló étvágy az aktuális méretekben is tükröződik: kb. 78 cm (nehéz mérni...), 9000 g (igen, így kereken), 74-es, de egyre inkább 80-as rucik.
És, ma bekarikáztam a naptárban az első szülinapi buli napját, úgyhogy visszaszámlálás indul – még 22-t kell aludni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése