Olyan sok idő telt el a legutóbbi beszámolóm óta, hogy már azt sem tudom, honnan kellene kezdeni a fejlemények gyűjtögetését. Ami biztos, eltelt két hónap, Bálint már 5 hónapos és egy hetes, és nőtt egy csomót (kb. 70 cm és 7800 g). Ezt leginkább az izompóló jelleget öltő kis bodyjain lehetett észrevenni, úgyhogy nemrégiben a teljes ruhatárát lecseréltük, és 68-as méretre váltottunk – hurrá, új rucik :) (mondjuk gyanúsan kevéssé lötyögnek már rajta a 74-esek is, úgyhogy nem tudom meddig örülhetünk az új daraboknak...
Az idő múlását jelzi nálunk az is, ha újra menni kell a kórházba kontrollra (kb. 5-6 hetenként), ezen is túl vagyunk már 4 hete. Most is nagyon izgultam előtte, de meglepően röpke látogtás lett belőle: a múltkori másfél órához képest kb. 20 percig tartott, és a doktornő így összegezte a látottakat: minden bajunk megvan még, ami volt, de megint minden egy kicsit jobb, Bálint jól reagál a kezelésre, tehát csak folytassuk! Sőt, kaptunk néhány "közel" rendben típusú jelzőt, például közel normoton (azaz normális tónusú) izomzat a törzsben. A kedvenc mondatom a zárójelentésben ez volt (a figyelem címszó alatt): "reaktív mosoly észlelhető" - azaz Bálint mosolya a dokinénire komoly fegyvertényként került be a jegyzőkönyvbe. Talán ennek köszönhetően is a doktornő kilátásba helyezett némi könnyítést a tornagyakorlatokban: mivel végre elhitte, hogy a bébike rendszeres hasról hátra forduló lett, ezért ennek a mozgásnak a gyakoroltatását elhagyhattuk, ami mínusz 8 perc a 30-ból, szóval igen örültünk. Más kérdés, hogy azóta alig látjuk Bálintot hasról hátra fordulni, (pedig addig notoriusan azt csinálta, ahányszor csak hasra került), de reményeink szerint ez annak a jele, hogy kezdi megszeretni a hasonlétet, ami eddig nem igazán volt jellemző.
Egyébként a nagymozgások területén éppen az a következő feladat, amit 6 hónapos korig kell teljesíteni, hogy hátról hasra is forduljon. A törülközős-billentős gyakorlás során egyre ügyesebben csinálja is, gondolom ahhoz, hogy magától is megtegye legfőképp az kell, hogy rákapjon a hasonfekvés ízére, és kellő motivációja is legyen a fordulásra. A motiváció szerintem már érik, mert az elmúlt egy hónap másról sem szól, mintsem "meglátni és megszerezni": bokrot, focikapuhálót, zörgős papírokat, csörgőt, bocit, kutyát satöbbit megmarkolni, és lehetőség szerint betömni a szájba, de minimum csatakosra nyálazni. (Erről szól az elmúlt hetek egyik saját költésű slágere is, amely így hangzik: "Ne csorgasd a nyálad az anyádra, az anyádnak van elég saját nyála!") E tevékenység egyik formája, amikor a fejünket próbálja két oldalról megragadva a szájába tömni, amit mi úgy értelmezünk, hogy a maga módján megölelget bennünket, ami nagyon jó érzés. (Tudom, tudom, ezek mind apró, és a babaléttel járó misemtermészetesebb-mozzanatok, de ha az elmúlt két hónap fejleményeit leltárazzuk, akkor ez is itt van, és az újdonság varázsa még nagyobb örömmé színezi ezeket a pillanatokat.)
Amúgy kezdem teljesen megérteni a kismamáknak azt a betegségét, hogy nem nagyon tudnak másra figyelni, csak a gyerekre. Amikor Bálint először művelte a fenti tevékenységet, egy asztalnál ültünk, társaságban beszélgettünk, amikor azt vettem észre, hogy az asztalon heverő muffinospapír a szájába tömődik, sajátkezűleg – tiszta eufória töltött el, és onnantól kezdve mást sem tudtam figyelni, mint hogy mit matat az asztalon, társalgási tevékenységnek annyi. De előtte még elhagyta a számat valami "nézzétek, betömte a papírt a szájába!" típusú lelkes felkiáltás, aminek így utólag visszagondolva valószínűleg rajtam kívül nem sokan tudták átérezni a jelentőségét :) Mindig, amikor történik valami ilyesmi, egy új dologgal bővül Bálint tevékenységi repertoárja, amit addig még nem csinált, az a mondat jön a fejembe: "Fut a program!!", ami alatt arra gondolok, hogy igen, jönnek a belénk programozott kis dolgok, léptünk egy lépcsőfokot megint, és talán nem sérült annyira az a program, mint amennyire ijesztgettek. Remélem, ez továbbra is így marad, és jönnek a dolgok, szép sorjában. (A rend kedvéért ide azért most be kell biggyesztenem azt a neurológus doktornőtől származó információt, miszerint az ilyen esetekben, mint a miénk, kb. két éves korban lehet első körben megnyugodni, ha a baba akkor ott tart a fejlődésben, ahol kell.)
Azt pedig, hogy mikor minek kell jönnie, most már egész részletesen tudom, mivel 3 hete elmentünk a Bp-i Korai Fejlesztő Központ nevű intézménybe, ahol egy neurológus-pszichológus-gyógytornász-gyógypedagógus négyes megszakértette a kisfiút, és kaptam egy könyvet, amiben a fejlődés nagy területei szerint íródott fejezetekre tagolva (figyelem, nagymozgások, finom mozgások, utánzási készségek stb.) egészen apró mozzanatokra bontva ismertetik, hogyan alakulnak ki a különböző készségek. Most már tudom, hogy például az a dolog, hogy a baba babrál a kezeivel (hivatalosan a szem és a kéz mozgásának koordinációja), kb. így alakul ki: markolászik - kezébe adott tárgyat megfog - kezébe adott tárgyat szemével vizsgál - két tárgyat tart, ha kezébe adják - két kézzel kinyúl, és megfog tárgyakat - egyik kezéből másikba átveszi a játékot stb. Szóval ilyen részletességgel írja le a könyv, hogy mi történik, és minden mozzanathoz leírja azt is, hogyan lehet besegíteni, hogy alakuljon a készség.
Ez számunkra azért fontos, mert a fenti szakértők egy órás játszadozás után azt állapították meg, hogy Bálint "szociális készségei" (=érdeklődés, figyelem, reagálás a környezetre) teljesen rendben vannak, korának megfelelően alakulnak, de a finom mozgások (azaz a világ megismerésének eszközei, az érdeklődés tettekké alakulása) fejlődésében némi akadályt jelent a végtagok fokozott izomtónusa. Azaz, nem megy annyira könnyen ez a fogdosás, szájba húzás, kéz-kar mozgás koordinációja. A teendő pedig ezzel annyi, hogy az akadályok ellenére minél több sikerélményhez juttassuk, hogy ne veszítse lelkesedését, és kitartóan gyakoroljon, hisz a gyakorlásnak köszönhetően épülnek ki az ezen tevékenységekhez tartozó idegpályák. (Ha viszont valami nem megy, az okos babák hajlamosak kerülő utakat választani céljuk véghezviteléhez: pl. ha nem tudom a számba tolni a cuccot, akkor majd a földön támasztom meg és rágom). Nagyon örülök, hogy erre felhívták a figyelmünket, mert végülis semmi mást nem kell tenni, mint okosan játszani, és így maradhatunk a jó úton. Egy hónapban egyszer ide is el fogunk járni, hogy megnézzék hogy állunk, és aktuálisan épp mire kell jobban odafigyelni. Érdekes egyébként, hogy a Margit kórházban egyáltalán nem foglalkoztak ezzel, ott azt mondják, tornázzunk éjjel-nappal, és az a gyógyír mindenre. Nem tudom, fura, hogy mindig ennyire résen kell lenni, menni kell, nem értem, miért nem lehet egy helyen kézben tartani ezeket a dolgokat. (Ott is van egyébként pszichológus és gyógypedagógus, aki ugyanezekkel a dolgokkal foglalkozik.)
Anett kérdezte, és teljesen jogosan, mert már én is megkérdeztem magamtól, hogy nem rossz-e ez, hogy folyton ilyen nagyítóval figyelek minden kis rezdülést, hogy állandóan teljesítményt mérek, ahelyett, hogy játszanék? Én is diagnosztizáltam már magamnál ezt az állapotot, mondjuk szerintem kicsit sem csoda, hogy ez van az előzmények ismeretében, de igyekszem elengedni a kényszerességet, tudomásul venni, ami van, ahol tartunk, igenis figyelni, amire figyelni kell, de nem görcsölni azon, hogy mikor lépünk már előbbre. Így, hogy már elég sok dolog van a hátunk mögött, amin sokáig görcsölni kellett, hogy jajj mikor jön már, és volt alkalmam megtapasztalni, hogy igenis eljönnek azok a dolgok, amik miatt korábban izgultam, végülis azt hiszem nagyjából bele tudok simulni a kis életünk folyásába – de azért mindig ott van a fényképezőgép, ha például azt kell lefotózni, hogy hű de ügyesen tartja a kezében a csörgőt, átöleli a kutyát, vagy szépen támaszkodik az alkarján hasonfekvés közben – ezt vájt szeműek valószínűleg láthatják a fotókon, a többiekre való tekintettel meg illene feliratoznom a kis dokumentumfilmünket, de még nem jutottam odáig, és nem tudom, fogok-e :)
Ami a mindennapjainkat illeti, kezdenek egész szép rendszeressé válni. Most, hogy Bálint már ennyire érdeklődik a világ dolgai után, és szívja magába az ingereket, jól megfigyelhető rendszerességgel megy ki nála a biztosíték, így elmondhatom, hogy három óránként kb. 3/4-1 órát alszik. A fennmaradó két órából 1 óra torna és evés, és 1 óra szín tiszta játszadozás, ami most nagyjából a fent említett megbámulni - megszerezni - megfogni - szájba tömni tematika körül zajlik. Én persze szépen pakolok a kezébe kiskanáltól kekszespapíron át csörgőig mindent, ami eszembe jut, és amit jól meg tud fogni, hogy szorgalmasan gyakorolhassa a szem-kéz mozgás koordinációját. Emellett egyre többet vagyunk hason, és úgy tűnik Bálint kezdi élvezni a világ új perspektívából szemlélését. Az éjszakákat azóta is fél tíztől fél hétig átalusszuk, ebben az örömteli fejleményben csak egy kb. 2 hetes szünet volt az elmúlt két hónapban, de akkor sem az evés, hanem a hasról hátra fordulás gyakorlása miatt kellett felkelni, ami akkoriban elég nagy dirrel-durral járt hajnalok hajnalán, főleg azért, mert Bálint fordultában folyton fennakadt a kiságy rácsán, és nem tudott a hátára kászálódni, segíteni kellett neki. Ezt azóta valahogy megoldja, de nem tudom hogy, mert mi már csak reggel látjuk, hogy a hátán van.
Ami még örömteli fejlemény, hogy egyre jobban bírjuk a társasági életet. Augusztus végén még volt egy csúfos kudarcba fulladt esküvőlátogatási kísérletünk, átlagot bőven meghaladó sírásrívással és nyűgösséggel, de az utóbbi időben Bálint mintha kifejezetten élvezné az újdonságokat, és igen nagyot javított az idegenekkel való kokettálás és rájukmosolygás statisztikai átlagában :) Így mi is örömmel tapasztaltuk Gergővel, hogy kezdünk kicsit mobilisabbak lenni, és az elmaradt nyaralás helyett végre tervezünk egy hosszúhétvégés kirándulást októberben, a feledik szülinap megünneplésére. Addig már csak az a feladat, hogy az autósülést megszeresse a bébi, mert azzal valahogy hadilábon áll, ezért hosszabb utakra még nem nagyon vállalkozunk.
Végezetül az elmúlt idők kedvenc szórakozásait akartam még számba venni – azaz ami a markolászáson és szájbatömésen kívül még igazán nagy élvezetet jelent Bálintnak: 1. anya és apa táncol nekem, én meg a földön fekve röhögök rajtuk – pl. kacsatánc, vagy bármilyen kéz- és láblóbálás. 2. anya elmondja, azaz elcüccögi, zümmögi, berregei satöbbi a komplett ábécét. 3. (gáz) tévénézés vagy számítógépmonitor-bámulás, utóbbi billentyűzettaperolással egybekötve... (tévézés eddig összesen két alkalommal fordult elő, de megdöbbentő volt látni, hogyan kerekedik ki a kisfiú szeme, és koncentrál minden idegszálával a villódzó (+forma1 esetén berregő) képernyőre...) 4. A tükör előtt állva megpróbáljuk megfejteni azt a rejtélyt, hogyan lehet anya itt is és ott is egyszerre, és különben is, ki az a kis majom a kezében?
Hát, körülbelül ennyi a helyzet – aki nem hiszi, járjon utána :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése